Leszbi vagy nem leszbi?

Honnan máshonnan is futhatnánk neki egy egymást szeretõ nõkrõl szóló dolgozatnak, mint Leszbosz szigetérõl, a leszbikus turizmus elsõ számú célpontjáról? A leszboszi Mütiléné városában élt és alkotott Szapphó, az ókori görög költõnõ, aki elõkelõ családból származó lányokat gyûjtött maga köré, és saját iskolájában tanította õket énekre, illemtanra, asszonyi feladatokra. Vérbõ költeményei jórészét e lányokhoz címezte, pennáját nem titkolt homoszexuális rajongástól vezetve.

Szapphó egyik versére utal az elsõ leszbikus feminista szervezet, a Bilitis Lányainak elnevezése is, melyet a Phyllis Lyon-Del Martino leszbikus pár alapított 1955-ben - hol másutt, mint San Franciscóban. Ami pedig Szapphó tanítási módszereit illeti, ember legyen a talpán, aki kiigazodik az ókori görög szokásokon, ahol pedagógia és pederasztia kéz a kézben jártak. Ott senki nem értette volna a poént, miszerint pedagógust és pedofilt az különbözteti meg egymástól, hogy utóbbi tényleg szereti a gyerekeket. Akkoriban inkább arra a tanárra néztek ferde szemmel, aki nem kezdett viszonyt tanítványával.

A görög mitológia szerint Orfeusz az alvilágból visszatérve megajándékozta az embereket a saját nemük iránt táplált érzéki szerelemmel. Leszbosz szigete nem volt e téren egyedülálló, Plutarkhosz legalábbis azt írja, Spártában még a tisztességes asszonyok is vonzódtak a nõkhöz. (Ki tudja, talán innen származik az a máig élõ - s a férfiak vágyálmaihoz oly közel álló - mítosz, mely szerint a szíve mélyén minden nõ biszex.) Leszbikus kapcsolatokra való utalást találunk az ókori Kínában ugyanúgy, ahogy elõfordul az arab háremhölgyek körében is. Homoszexualitás - nagyon úgy fest, mindig és mindenhol létezett, mióta ember él a Földön, s csupán a megítélése változik idõrõl idõre. Méghozzá annak függvényében, hogy az adott társadalomnak aktuálisan aggódnia kell-e saját populációja fennmaradásáért, ugyanis ilyenkor a tiltás mindig felerõsödik.

A világ legnagyobb ringyója, azaz az elsõ feminista

Megítélés tekintetében egyébként az esélyegyenlõségnek nyoma sincs: a leszbikusokkal jóval toleránsabb a társadalom, mint a melegekkel. A homoszexuális férfit környezete inkább semleges nemûként, semmint férfiként tartja számon, talán mert a férfi "férfiassága" egyben a szerszámát is jelöli, önértékelésének és identitásának jó részét tehát önnön szexualitása teszi ki. Amikor az angolszász világban a homoszexualitás még illegális volt, akkor is csak a férfiak közötti szexet értették rajta, és halállal vagy börtönnel díjazták. Viktória királynõ annak idején azzal dobta vissza a leszbikusság törvényen kívül helyezését megfogalmazó jogi passzust, hogy "hölgyek ilyet nem tesznek".

Leszbikusok hivatalosan tehát sokáig nem is léteztek, a társadalom egészen a hatvanas évekig nemigen vett róluk tudomást. Õket nem üldözték nyilvánosan, legfeljebb annyit mondtak rájuk, "fura szokásaik vannak". A bulvársajtó fedezte fel elõször a leszbikusokat magának, amikor hírességek magánéletében kezdett kutakodni. Az elsõ híres pár Marlene Dietrich és Greta Garbo, bár õk viszonyukat egész életükben tagadták. A gátlásos, szorongó Garbót állítólag a fehérmájú Dietrich vitte be a tutiba, s együtt jártak a berlini Fehér Egér bárba, az ismert leszbi szórakozóhelyre. Garbónak ez a viszony lehetett élete elsõ szerelmi kalandja, ami aztán kihatott egész szexuális életére. Halála után a leszbikus írónõhöz, Mercedes de Acostához - Marlene Dietrich korábbi szeretõjéhez - írott leveleit egy philadelphiai múzeum állította ki.

A leszbikusságot, szó se róla, könnyebb titkolni, mint a férfi homoszexualitást. Ha két nõ egymáshoz ér, átöleli vagy kézen fogja egymást, nem feltûnõ, ezért kevésbé irritálja a hetero többséget, mint ha két férfi teszi ugyanezt. A nõk közötti intimitás - akár fizikai, akár lelki értelemben - bizonyos pontig a szokásjog része. Greta Garbo játszotta a fõszerepet abban az 1931-es filmben, amelyet a történelem leghíresebb leszbikájáról, a svéd Krisztina királynõrõl forgattak. Krisztina (1626-1689) lelki és testi adottságai alapján is közelebb állt az erõsebb nemhez, olyannyira, hogy a bábák elõször fiúként anyakönyvezték. Férfiruhában és kitaposott férficipõben járt, úgy evett és káromkodott, mint egy férfi, s hol leszbikusnak, hol hermafroditának tartották.

Áthágott minden szabályt, csak hogy érvényt szerezzen akaratának, és saját ösztöneit kövesse, fittyet hányva rangjára és nõi mivoltára. Gyengéd érzelmeket táplált szõke udvarhölgye, Ebba Sparre iránt, akivel tizenkét éven át osztotta meg ágyát, Rómában pedig azzal botránkoztatta meg a pápát, hogy istentisztelet közben trágár viccekkel szórakoztatta a körülötte állókat. A vatikáni spanyol követ a világ legnagyobb ringyójaként emlegette, az újságok Szodoma királynõjének becézték. Antwerpenben felszedett egy fiatal lányt, Savoyában megpróbált elraboltatni egy hercegnõt, akire a foga fájt, a franciák pedig akkor utasították ki, amikor az egyik kastély úrnõjét fürdés közben lepte meg, s azonnal szerelmet vallott neki, meglehetõs hevességgel.

Az angol Anna királynõben (1665-1714) is már kamaszlányként feléledt az érdeklõdés társnõi iránt, akiket szerelmes levelekkel bombázott. A másik Anna, az orosz Anna Ivanovna cárnõ érdeklõdését is inkább a csinos hölgyek vonták magukra, s leszbikus hajlamokkal bírt Mária Terézia kedvenc lánya, Mária Krisztina is. A Miminek becézett hercegnõ pármai Izabellával folytatott viszonyt, aki kapcsolatuk csúcspontjaként díszes árnyékszékkel ajándékozta meg, s arra kérte, használat közben mindig gondoljon rá. Mit lehet erre mondani?
Ízlések és pofonok...

A szexuális orientáció bizonytalansága

Sok homokszemnek kellett aztán leperegnie a történelem homokóráján ahhoz, hogy a leszbikusság divatba jöjjön, de a kilencvenes évek végén ez is bekövetkezett. A korábbi Birkenstock-szandálos férfiimitátorok, harcos feminista írók és dühös mozgalmárok helyett a szórakoztatóipar sztárjai (Jodie Foster, Annie Leibovitz, Susan Sontag), sportolók (Martina Navratilova, Billie Jean King) és modellek (Rachel Williams) lettek a nõi másság világhírû propagandistái.

A leszbikus divat a tévét és mozit sem kerülte el: ma már elvétve találni olyan amerikai sorozatot, ami nem tartalmaz leszbikus epizódot, a magyar Való Világ 2 nézettségét pedig Kismocsok és Rita románca emelte az égbe. Alicia Silverstone és Liv Tyler karrierjét egyaránt az Aerosmith "Crazy" klipjének szoftleszbi jelenetei alapozták meg, Madonnának és Britney Spearsnek sem tett rosszat a nyilvános színpadi csók, ahogy a Valami Amerika sajtókampányát is nagyban erõsítette itthon Oroszlán Szonja és Varga Zsuzsa maszatolása a film betétdalának klipjében.

A leszbikusság remek marketingfogás, ezt használják ki ma a Gucci, a Sisley vagy a Shai rebellis reklámjai ugyanúgy, mint a pillanatok alatt világhírûvé vált orosz lányduó, a t.A.T.u. tagjai, akik kábé annyira voltak leszbikusok, mint a hallatlan népszerûségnek örvendõ mûleszbikus pornófilmek sztárjai. Közülük sokan nem is vállalnak mást, csak leszbi filmet; azt mondják, azt nem érzik szexnek. De mi a helyzet azokkal, mint Angelina Jolie vagy Victoria Beckham, akik biszexuálisnak vallják magukat?

Bár a biszexualitást a Newsweek a kilencvenes években címlapsztorivá emelte, s az olyan sorozatok, mint a Szex és New York is elkezdtek biszex témákat feldolgozni, heterók és melegek között ritkán alakul ki olyan egyetértés, mint a biszexualitás megítélésében. A barikád két oldala ugyanis e kérdésben meglepõen egyfelé hajlik, mondván: a biszex valójában olyan meleg, aki nem mer egyenesen színt vallani vagy olyan hetero, akinek divatból vagy unalomból kirándulni támad kedve.   

Leszbikus feministák

"A feminizmus az elmélet, a leszbikusság a gyakorlat." Magamtól ilyet soha nem mernék leírni, de ezt történetesen egy feminista író, Ti-Grace Atkinson fogalmazta meg 1971-ben - idézni pedig csak lehet. Ugyanõ mondta, hogy "a szerelem az áldozat reakciója az erõszakra", hogy "a szexuális érintkezés antifeminista intézmény", s hogy egyetlen olyan valamirevaló feministát sem ismer, aki ha választania kellene szabadság és szex között, a szexet választaná.

Amikor a Szex és New York egyik szereplõjérõl kiderült, hogy leszbikus - érdekes, kapásból sejti az ember, melyikükrõl lehet szó: igen, a Mirandát alakító Cynthia Nixon az, aki elköltözött két gyermeke apjától, s most egy nõvel él együtt -, a pride.hu leszbikus fórumon az egyik hozzászólás így hangzott: "Ez tök jó, végre rájönnek a nõk, hogy egy igazi leszbikus kapcsolat mennyire jó! A sok hetero pár meg csak küszködjön tovább!" A leszbikusok nem csak a hetero férfiakkal, de a homoszexuálisokkal sem jönnek ki túl jól, vagy legalábbis alapvetõ kérdésekben nem értenek egyet. (Persze, hogyan is érthetne meg egy leszbikus nõ egy homoszexuális férfit, amikor mindkettõ mást akar: a nõ nõt, a férfi férfit.)

A melegek ugyanis következetesen azt az álláspontot védik a homoszexualitás kialakulását illetõen, ami a tudomány mai állása szerint a legvalószínûbb, miszerint a szexuális orientáció biológiailag meghatározott, s ezért megmásíthatatlan, akarattal vagy pszichoterápiával nem módosítható. A konzervatív Amerika által csak "Sick Friscónak", azaz beteg Friscónak csúfolt San Franciscóban született "queer theory", azaz "bizarr elmélet" szerint azonban a nemi szerepek nem természetes, hanem mesterséges, kulturális konstrukciók, ebbõl következõen a szexuális irányultság is olyan, mint az idei frizuradivat: kényünk-kedvünk szerint választható.

Anne Koedt leszbikus feminista például azt írja, olyan világban szeretne élni, ahol a fiát nyugodtan lehetne Sarah-nak, a lányát pedig Jamesnek nevezni. Megint egy mondat, amihez nincs mit hozzátenni... A leszbikusok között tehát vannak olyanok, akiknél a homoszexuális vonzalom velük született, a politikai leszbikusok viszont a feminizmushoz tartozó irányzatként elutasítják a hagyományos nõi nemi szerepeket, és tudatosan vállalják a nõkhöz fûzõdõ érzelmi, szexuális és lelki kapcsolatot.

A férfiakkal kudarcot vallottak, de sebaj, van még egy nem, megpróbálnak tehát egy nõt szeretni. Olyan ez, mintha elõre érezném, hogy nem fogom átvinni az 1,80-at, ezért kérem a bírót, tegye le a rudat 1,20-ra. A kaliforniai Berkeley Egyetem leszbikus újságjában jelent meg a cikk, melynek címe: A nõi heteroszexualitás okai és gyógyítása, s a leszbikus feministák imádták. Persze senki nem ígérte, hogy ez a férfi-nõ cucc egyszerû történet lesz. A heteroszexuális szerelem sok fájdalommal jár mindaddig, amíg meg nem értjük a dinamikáját.

Amikor a férfi kapcsolatba kerül a nõvel, két tökéletesen ellentétes világ, két önálló univerzum feszül egymásnak. De a két nem közötti különbségbõl, súrlódásból, konfliktusból, a heteroszexuális szerelmi kapcsolatból nyerhetõ ki az az energia is, ami egyéni személyiség- és spirituális fejlõdésünket elõbbre viheti. Mit tanulhatnék valakitõl, aki ugyanolyan, mint én? Aki olyan, mint én, azt szeretni sem nehéz. Naná, hogy sokkal könnyebb egy nõnek egy nõt szeretni, hiszen jobban tudja, hogyan érjen hozzá vagy mivel nyugtassa meg úgy, hogy a másiknak is jó legyen.

De hát nem éppen az a legszebb a szerelemben, hogy veszélyes, s hogy semmi máshoz nem fogható kockázata van? A szerelem és a szex a leginkább szívszorító élmény mindannyiunk számára, mert úgy dobtak le minket, férfiakat és nõket erre a bolygóra, hogy még egy kínai fordítógépes használati utasítást sem kaptunk egymáshoz. Az igazság az, valóban: a nemek közötti kommunikáció és kapcsolat problematikus, s akkor még finoman fejeztük ki magunkat. A férfi-nõ kapcsolatban elrejtett kincset azonban csak akkor nyerhetjük el, ha ezeket a problémákat megoldjuk. Aki meg feladja, azt úgy nevezik: vesztes. Maradjunk ennyiben. 

Oravecz Éva Csilla

[origo]