Két út között - biszexualitás

Vajon mi a különbség, ha egy, magát heteroszexuálisnak valló nõ vonzónak tart egy másik nõt, és mi történik, ha egy férfi érez hasonlóképp egy másik férfi iránt? A nõk esetében jóval megértõbb és elfogadóbbnaktûnik a társadalom, hiszen úgy tûnik két nõi test összefonódása megbocsájthatóbb, mintha ugyanez a férfiakkal történne. Ilyenkor hajlamosak vagyunk egybõl a homoszexuális jelzõvel dobálózni. Miért is? Mert a férfiakról alkotott képünkbe nem fér bele a tény, hogy a férfi számára is lehet vonzó, férfias vagy akár szép egy másik hím. A világról alkotott képünkbe ez nem iliik, és nem csak a nõk vannak ezzel így, a férfi maga is megkérdõjelezi saját szexuális egészségét, ha hasonló érzelmeket, gondolatokat fedez fel magában.

Biszexuálisnak az olyan embert tekintjük, aki nem kizárólag az ellenkezõ nem iránt vonzódik, azaz nem heteroszexuális, és nem csak a saját neme felé, azaz nem homoszexuális. A két végpont között azonban igen széles az a spektrum, ahol elhelyezhetjük magunkat, s valójában az a legritkább, hogy valaki eredendõen e két végpont valamelyikéhez tartozzon. Kinsey nullától hatig terjedõ skálát hozott létre, ahol egytõl ötig helyezkedtek el azok a minták, amik a biszexualitás valamely formáját testesítették meg, azaz akiknek életében rendszeresen, alkalomszerûen, esetleg egyszeri alkalommal elõfordult már, hogy olyan nemûvel kerültek szexuális kapcsolatba, amilyennel elvileg nem szoktak. Hogy mégis többnyire szigorúan két táborra osztva szemléljük a társadalmat, az az évszázadok alatt kialakult, a kollektív tudatba vagy tudatalattiba beépült erkölcsi minták miatt lehet, s alapvetõ kategorizálási hajlamunk is a dualizmus felé mutat.

Hordott terhek

Európát igen erõsen átitatták a keresztény hagyományok, s még a nem hívõk életében is igen erõsen dominálnak azok a viselkedési minták, amik - többek között - a keresztény értékrend következtében alakultak ki. Ide sorolhatjuk elsõsorban a monogámiát, de egészen az alapoktól kezdve az emberi testtel kapcsolatos hozzáállást is, azaz annak eltakarását, a test és a testiség, a szexualitás és annak széles spektrumú megnyilvánulásainak elfojtását, szabályozásást, de legalábbis elhallgatását. A felszín alatt persze tudvalevõ, hogy sem a monogámia, sem a kötelezõ heteroszexualitás nem jellemzõ, a házasságtörések, kapcsolati félrelépések gyakoribbak, mint a hûség, s ezek között szép számmal akadnak az azonos nemûekkel folytatott szexuális viszonyok is. Nem csak nõk, férfiak tömegei is gyakran lépnek félre házasságaikból saját nemüket választva. 

A normálisnak tartott szexuális viselkedésrõl, szerepekrõl és fantáziákról alkotott normákat minden társadalom lassan, évszázadok alatt alakította ki, s ezek a mai napig mozgásban vannak. Tudjuk, a görögök úgy tartották, a legkiválóbb férfiak férfi társaikhoz vonzódnak, semmi kirívó nem volt benne hát, ha férfi férfival hált, s a szabad test, a szép test kultusza is erõsen áthatotta az akkori embert. Leegyszerûsítve a folyamatokat késõbb ezt felváltotta a keresztény erkölcsösség, s életbe lépett a heteroszexualitás és a gyermeknemzés céljából gyakorlott házasélet. A szexualitás és egyáltalán, a párkapcsolati, magánéleti kérdések hivatalosan nem voltak a közbeszéd tárgyai, s hosszú, igen hosszú ideig bizonyos viselkedési formák, mint például a homoszexualitás üldözése általánosan elfogadott gyakorlat volt.

Változások valójában a huszadik század elején kezdtek apránként megjelenni, ami sok apró tényezõ e szempontból szerencsés együttállásának köszönhetõ. A XIX. századra kialakult nemi szerepek és az ezekhez kapcsolódó minták, valamint az ezeken kívül esõk degeneráltaknak való megbélyegzése lassú fordulóponthoz érkezett, legalábbis szakmai szempontból. Magának a társadalomnak is igénye támadt a bekövetkezett gazdasági s egyéb változások miatt a nemi szerepek újradefiniálására, s szép lassan kialakult a pszichoanalízis módszere, valamint a szexológia tudománya is

Börtön helyett gyógykezelés

A széleskörû elfogadáshoz azonban ekkor még nem vezetett út, ami történt, mindössze annyi, hogy az addig bûnnek, elfajzásnak tekintett szexuális viselkedéseket tanulmányozni, vizsgálni kezdték, s a bûnösség elvét felváltotta a betegség, azaz biológiai okokkal kezdtek magyarázni az erkölcsiek helyett. Kezelés, és nem börtön várt az érintettekre innentõl kezdve. (Sokan a kettõt kombinálták elméleteikben, azaz a szerzett és az öröklött bûnök kettõsségét hangsúlyozták.) Az újonnan megjelent szakterületek dokumentálni kezdték a normálistól eltérõ szexuális viselkedéseket, fajtákat állapítottak meg, s ehhez hozzárendelték a bizonyos fajta embert. Vizsgálták a homoszexualitást, a biszexualitást, a transzvesztitizmust a transznemûséget, s mindezzel akaratlanul is - sõt, olykor kifejezetten akaratuk ellenére - õk maguk segítettek az új nemi identitások kialakulásában.

Nem sikertörténet azonban ez a szemléletváltás, a hitleri Németország szexualitással kapcsolatos kérdéseit és egész Európa alapvetõ hozzáállását jól jellemzi, hogy a homoszexualitásért járó börtönbüntetést meghatározó törvény az 1960-as évekig érvényben volt. De nem csak Németországban tartották magukat ezek a szabályok, szerte a kontinensen hasonló törvények maradtak sokáig életben. Az orvosi munka csak remény volt tehát, a háború utáni idõkben a szexológia szinte teljesen kihalt, késõbb Amerikában kapott új lendületet.

A megbélyegzés és az ehhez kapcsolódó ismeretlentõl való félelem mindezek miatt meghatározó elemévé vált az egyén szexuális hovatartozásának kérdésében, s láthatjuk, a homoszexualitás, s a többi, normálistól eltérõ szexuális viselkedés még napjainkban sem tartozik a legelfogadottabb jelenségek közé. A férfi ne vonzódjon a hozzá hasonlóhoz, ne akarjon más férfinak tetszeni, más férfival fantáziálgatni, és legkevésbé se akarjon más férfiakkal szexelni. Nõknél a helyzet kicsit más, két nõi test megítélése manapság ismét új szempontok alapján más kategóriába esik, de a biszexualitás az, amihez viszonyulni, amit fölvállalni még mindig nem sikerült. Megfoghatatlan terület ez, amivel kapcsolatosan senki nem ragadtatja magát szélsõséges kinyilatkoztatásokra, talán éppen saját, elfojtott, de meglévõ vágyai és fantáziái miatt, talán pedig azért, mert kategórián kívülinek érzi magát. S hogy hogy néz ki ez a gyakorlatban?

A gyakorlatban

Számos férfi elõszeretettel néz férfipornót, és szexuális fantáziálgatások során is könnyen elõfordul, hogy vágyaikban a nõk helyett az erõsebbik nem képviselõi jelennek meg, s tudjuk azt is, az anális izgatást a férfiak nagy része kifejezetten élvezi. Nõknek jellemzõen még kisebb ellenérzésük van, ha arról van szó, már nõt kell megérinteniük, így õk könnyebben valósítják meg álmaikat a gyakorlatban is. Sõt, manapság egyre többen kifejezetten a nagyközönség számára adnak elõ leszbikus jeleneteket, de azon túl, hogy ezt társadalmilag elemeznénk, látnunk kell benne azt a kettõs mércét, ami nõket és férfiakat különbözõképpen ítél meg. A vágy mindkét nem esetében ugyanúgy ott van, de a nõk könnyebben dobják le gátlásaikat, s könnyebben élik meg, de legalábbis könnyebben vállalják fel, ha egy másik nõvel bonyolódtak szexuális kapcsolatba, a hírességek között is inkább nõk büszkélkednek ilyen történetekkel, gondoljunk például Angelina Jolie-ra.

A társadalmi elfogadás nõk esetében fakadhat egyrészt a pornóból, annak hatásából, hogy ott szinte kötelezõ elem a leszbikus jelenet, ami azon túl, hogy a férfi fantázia szimulálását szolgálja, a nõket ugyanúgy izgatja. Két férfi egy jelenetben szigorúan úgy szerepel, hogy nem érnek egymáshoz, legalábbis ami a pornó leggyakoribb irányzatait illeti. Ott van ezen felül az a gátlás, hogy a férfiak nem befogadó típusok, azaz nehezebben veszik rá magukat, hogy magukgba fogadjanak egy másik embert, s a náluk erõteljesebben megmutatkozó homofóbiát is sokan erre vezetik vissza.

Még mindig számos félreértés vár tehát eloszlatásra a biszexualitást illetõen, el kell fogadnunk, hogy a szexuális orientáció nem fekete vagy fehér, hogy vannak, akik nõket és férfiakat egyaránt kívánnak. Téves azonban az a megállapítás is, hogy az emberek döntõ többsége biszexuális, egyes felmérések szerint csupán pár százalék tekinthetõ valóban annak. Kérdés az is, az egyén szexuális szabadsága mennyire összeegyeztethetõ a társadalmi akarattal, s hogy a biszexualitás elfogadása, kibeszélése azért ütközik-e nehézségekbe, mert a homoszexualitás a mai napig kényes kérdés.

[origo]