Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 6.

Apjuk másutt kapott munkát. Magamra maradtam. Franz ugyanígy, velem. Mert hogy odahaza sose éreztük magunkat Lorenz és anyám közelségében úgy igazán szabadnak, hát nem basztunk. Mint már talán mondtam, szüleimmel közös szobában aludtam, próbáltam kifigyelni, kifülelni oket. Gyakran hallottam, recseg az ágy, hörög apám, nyög, halkan fel-felsikolt anyám, de látni semmit se láttam a sötétben. De ilyenkor mindig nagy izgalom fogott el, és elkezdtem ujjammal birizgálni azt a bizonyos helyet a lábam közt. Végre sikerült kialakítanom az önkielégítés képességét. Halk beszélgetéseket hallottam néha. Vagy jeleneteknek is tanúja lehettem. Egy este, hogy mi gyerekek már nyugovóra tértünk, apám láthatóan ittas állapotban érkezett haza.

Vetkõztetni kezdte anyámat, aki ellenállt. De az apám elmarta a mellét, azt mondta fojtott hangon: "Mozgás, öreglány, rakd szét a lábad!" De hogy nem és nem - így anyám. "Pofa be!" Ez megint apám volt. És erõs ember lévén, nem volt mese, anyám pillanatok múlva ott hevert az ágyon, és már nem akart ellenállni, sot, igyekezett minél jobban szétrakni a lábát. Annyit kért csak elfúló hangon: "Oltsad már le a villanyt... legalább!" Apám azonban csak azzal törodött, hogy elintézze a dolgot. "Beverem neked...! Beverem, a hétszentségit!" De a dolog nem nagyon ment. "Elõbb oltsad le a villanyt", kérlelte anyám. "A pofád verem be mindjárt...", így apám. "Csak a gyerekek miatt", kérlelte anyám tovább. De akkor hirtelen mintha változott volna a helyzet. Apám diadalmasan anyám fölébe kerekedett, és anyám kezdte a nagy nyögdelést: "Hé... te állat... de nagy vagy ma... te... te marharépa..." Csattant egy kéjes pofon. "Most jó?" Anyám: "Te rohadt, szorös marharépa!" Bamm, egy másik csattanás. "Jaj, te, belehalok", így anyám, "ez olyan jó. Gyere, lõj belém, sülj el, na... Akarod a számba? Akarom a rohadt gecidet." Mondom, ekképpen anyám.

Megnyugtató volt hallani, de én inkább felizgultam. Hát kisuttyantam ágyamból, egyenest Franzhoz. Õ sem aludt. Igaz, látni nem láthatott semmit, de hallott mindent. "Bassz meg" - suttogtam neki. Csak épp nem akárhogy akartam, hanem hátulról. Hasra feküdtem hát. Dugjon meg így. Rajtam is volt rögtön. Üvölteni szerettem volna, gondolom, Franz is, de fogtuk a szánk, így talán még élvezetesebb volt az egész. Franz farka ott volt a két farpofám közt, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy egészen határozottam érezhettem: éjszaka, odahaza - sokkal, de sokkal jobb. Innentol kezdve gyakran basztunk éjszakánként, ha biztosak lehettünk benne, hogy nem bukunk le.

Pár hónap telt el Anna és fivére kis "korszakvége" után, mikor új ágyrajárónk lett. Ez az a másik ipse, akirol már ígértem, hogy mesélek. Idõsebb férfi volt már, úgy kábé ötven is lehetett. Fogalmam sincs, mi volt a foglalkozása. Sokat ült otthon, fõlega konyhánkban, anyámmal beszélgetett. Aztán, ha mindenki elment hazulról, gyakran maradtam kettesben vele. Mert nagy körszakálla volt, sokat tûnõdtem, mennyire lehet szõrös a lába köze. De mikor aztán egy nap, vasárnap volt épp, megleshettem mosakodás közben a konyhában, és láttam, milyen szõrös a mellkasa, kicsit megijedtem. Persze, érdeklõdésem ettõl mit sem fogyatkozott. Ez a férfi a kezdetek kezdetétol roppantul kedves volt hozzám. Megsimogatta a hajam, megemelintette az állam, én meg cicásan hozzábújtam olykor.

Mikor egy alkalommal kettesben maradtunk, elkapott valami nagy mit-tudom-én mi, buja vágyakozás, igen, mert arra gondoltam, hogy most végsõ soron akármit csinálhatnánk. Kimentem az Ekhard úrhoz a konyhába - így hívták, Ekhard úr -, örömmel vettem, hogy újra megsimogat, viszonzásul beletúrtam a szakállába, és ettol én magam lettem még izgatottabb. Ez az, tisztára felizgultam, és ez benne is lehetett a tekintetemben, mert az Ekhard úr hirtelen mintha eszét vesztette volna. Ugyanis a keze fejével odapaskolt a ruhámon át arra a bizonyos helyre. A konyhaszéken ült, én vele szemközt álltam, így érintett meg ott. Végsõ soron ártatlan kis mozdulatnak is felfoghattam volna, ha nem vagyok már annyira "odáig". Hanem így szép csábosan rámosolyogtam, és számára ez a mosoly a "poklok" örvényeit tárhatta fel. Mert most már láttam, megremeg, kezével ennek ellenére igen határozottan nyúlt oda az iménti helyhez, még mindig csak a ruhámon át.

Beléptem neki - odaálltam a két széttett térde közé, és egyre csak mosolyogtam, de a pinám ott volt a szememben, és ezt õ jól tudhatta már. Elvörösödött, mint akit nyomban megüt a guta, magához rántott, megcsókolt, közben a szoknyámat is feltûrte, keze máris ott volt a lábam közt, pontosan, ahol kellett. Csak ez egészen más "játék" volt, mint az eddigiek. Nem is tudtam, egy ujjal csinálja-e, öt ujjal, és tökéletesen mindegy volt, miféle baszás lesz ebbol, belém hatol-e (végre valaki!), kezdtem nyirkosodni. Mellkasára doltem, o megragadta a kezemet, vezetni kezdte, aztán pár pillanat múlva már a farkát szorongathattam. Akkora volt ez a farok, hogy jószerén átfogni se bírtam! Nyomban játszani kezdtem hát vele, húzogattam a bõrt rajta föl-le, és õ csak csókolt, de valami õrjítõen.

Hát ekképpen csúszkáltunk egymáson, mígnem egyszerre csak azt kellett éreznem, hogy spriccel. Csupa sûrû lé lett a markom, ki is csorgott belõle a geci, csöpögött a konyha kövére, de olyan zajjal, mint mikor súlyos cseppekben elered az esõ. Velejárója volt az elsülésének, hogy ujjai tízszer olyan gyorsan és odaadóan dolgoztak a vágatomon. Hogy ez mind megvolt, rémülten meredt rám. "Nem mondod el senkinek?", kérdezte teljesen kiszolgáltatottan. Már amilyenek elgecizés után a férfiak. Fejemet ráztam. Akkor megcsókolt, távozott. Pár napon át mindig csak futólag láttam. Kerülte a tekintetemet, mint aki szégyenkezik. Ez furcsán érintett, zavarba ejtett, igyekeztem is kerülni a találkozást.

Egy hétre rá azonban, ahogy épp a két bátyámmal játszottam - talán fogócskáztam - az udvaron, láttam, jön õ, Ekhard úr, megy föl a lépcsõn. Anyánk nem volt odahaza. Kis idõ múlva belopóztam a házba. Szívem vadult vert, ahogy a konyhába léptem. A férfi vadul megragadott, keze - éreztem - remegett. Karjába vetettem magam, és azonnal élvezhettem a "teljes kiszolgálást", azt az ötujjasat. Leültünk egymás mellé, kezembe adta a farkát. Most végre módom volt, módomban állt, hogy alaposan szemügyre vegyem. Legalább kétszer olyan hosszú és vastag volt, mint Roberté. És hogy ívelt! Ma, hogy elmondhatom, jó pár ezer ily szerelmi szerszámot üdvözölhettem testemnek megannyi lukában, igen, ma sem tagadhatom: a legnagyobb gyönyört ez a fasz okozhatta volna nekem, az Ekhard úré.

Lettem volna csak pár évvel idosebb! Nekiestem úgy is, ahogy voltam, kicsit büszkén is a Roberttol tanultakra, és õ beleizzadt a kéjbe, ahogy következett a csuszi-puszi, így hörögte: "Kicsi mókusom, tessék, itt a farkam, kicsi drágagyöngy-ajkú leánykám, pici züllött kicsi lotyóm, csináld, csináld... tövig, tövig... ne kímélj, gyötörjed, gyûrjed, aranykezû csöpp szentem..." Ily szavakkal becézett, és már csak ettol is elélveztem. Nekem ilyeneket nem mondott még soha senki. Ha aranykeretbe foglalnának, akkor se érnék annyit, jól tudom, mint aminek akkor éreztem magam, az Ekhard úr áradó szavai és gecije nyomán.

Pár nap múlva, hogy megint alkalom adódott egy rendes kis kézi facsarásra és szájalásra, ugyanott folytatta - és ugyanúgy folytatta közben: "Picinyem, mókusom, csücsörim, édes szemérmetlen ajkú szerelmem..." Fõleg ez utóbbi tett nagyon boldoggá. Vonaglott a valagam, mert ujjai ott ingerelték a vágatot, és tudtam, bármelyik pillanatban elélvezhetek én is. És közben csak áradtak ajkáról az arany szavak: "Ó, madárkám, röptében megbasználak, ha lehetne... De megbasználak, kicsi kincsem!" Kitéptem magam keze közül, végigterültem a földön, jöjjön, aminek jönnie kell - mert hátha jöhet. Hátha megbaszhat máris, ily zsengén. De nem, nem. Mondta is: "Ó, fájdalom, édes picinyem, még nem tartasz ott..."

Holott én nagyon is ott tartottam, ezt kétségbeesett gyönyörben vonagló testem is elárulta neki. Mégsem volt mit tenni. Azaz hát tennivalónk boven volt, az adott lehetoségek közt. Markolászta kis meztelen seggemet, én meg a farkát dolgoztam meg virgonc ujjakkal. Fasza hegyével a vágatomat ingerelte. "Kicsi angyalom, légy õszinte, basztál már? Istenigazából?" Tétováztam. Elmondjam neki a Roberttel esett dolgokat? Vagy hát mi is a helyzet? Mit mondhatok a "múltamról"? Fejem - s közben farkát - ráztam, mondtam: "Nem..."Erre õ: "Arany geci szájú kicsi mézem, miért hazudsz? Hát persze, hogy basztál te már, úgy éljek, Kázmér legyen a faszom, ha nem basztál..." Kázmér legyen a fasza! Hogy miket tudott mondani ez a drága Ekhard.

Na, mindegy, most már kitartottam állításom mellett, õ is kitartott állítása mellett, betartotta a farkát a két lábam közé. "Jaj, de jó..." - nyögtem. "Most érzek ilyet elõször." Hazudtam persze, hanem õ annyira boldog lett. "Tényleg? És jó? Jó? Te...! Te..." És vagdosta a bunkójával a zárt kaput. El is folyt hirtelen, ömlésének gyönyörû sugara volt, odaloccsant az egész adag a hasamra. Folyt le mindenfelé a lé. "Maradj így" - kérte. Elokotorta zsebkendõjét, szépen letörölgetett. De utána elölrõl kezdte a faggatózást. Látta a szememen talán, hogy a legszívesebben föllefetyelném ezt a sûrû levet? "Ne mondj nekem ilyet, hogy még sosem volt ebben az élményben részed" - erõsködött. "Ismerem az ilyet."

Én azonban nem tágítottam - tágítani a legszívesebben valami máson tágítottam volna! De az idõ, a kegyetlen idõ! Majd, vigasztaltam magam, majd az is eljo, az a nap is, az az éj, dél, délután, mit tudom én, amikor tényleg megbasznak, de hogy szétmegyek tõle, úgy! - tagadtam tovább. "Jó, de akkor biztosan láttál már ilyesmit." Erre egyetértõleg bólintottam. "Hol?" - kérdezte mohón õ. "Jó, hát anyámat és apámat láttam így" - füllentettem. "Aha." De akkor tovább faggatózott: "És hogyan csinálták?" S nem maradt nyugton, míg "mindent" el nem meséltem neki. De amíg meséltem, fölgyûrte ismét a szoknyámat, játszott ujjaival a puncimon, úgy, hogy ismét elélveztem. Hát megadatott nekem, hogy felnõttel csinálhattam végre, és ettol jócskán büszke is lettem.

[origo]