Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 10.

Pár napig Ekhard úrról teljesen elfeledkeztem. Folyton a Horak urat lestem, csakhogy az meg nem mutatkozott. Folytattam hát rég bevált játszadozásunkat, Franz "megugrott", kamatyolt, minden. Sok jelentõsége nem volt, csak még mindig ez volt az egyetlen kérdéses dolog, ami adódhatott. Próbáltam kilesni megint egyszer a szüleimet, de egy darabig ott se volt semmi. Végre aztán egy éjszaka láttam, apám nekilát, hangokat is hallhattam hamarosan. Apám volt alul. Azt nyögte kisvártatva: "Jön..." Anyám suttogva felelte: "Tartsd vissza... várjál még, mindjárt én is..." De apám nem bírta visszatartani, elsült neki. És kibújt anyámból, elterült mellette az ágyon. "Na, köszönöm", mondta anyám, "nekem most akkor ebben mi volt az öröm?" Ám egy kis szünet után azt suttogta: "Még egy numera... nem menne?" "Talán" - mormolta álmosan apám. "Majd késõbb." "Majd késõbb" - mondta dühösen és gúnyosan anyám.

"Késõbb... amikor úgy horkolsz már, hogy aludni se lehet tõled... és az ágyúszó se ébreszt föl!" "De ha egyszer most nem megy..." "Nekem meg egyetlenegyszer se volt meg. Semmi." Így anyám. Apám ismét csak a rideg tényállást közölhette: "Ha egyszer nem megy másodszor, hát nem megy. Majd hajnalban, jó?" Anyám hallgatott. Akkor újra kezdte: "Mondd, neked mindig ilyen lötyedék a farkad?" Nyilván hiába tapogatta. "Az elõbb nem volt az. De most kimerült." "Na, próbáljuk meg", mondta anyám. Olyan anyásan, tényleg. És felült az ágyban, nekilátott. Pontosan tudtam, mit csinál, bár arról nem voltam meggyõzõdve, hogy a száját is beveti-e. Eredmény semmi. "Látod, ha mondom", diadalmaskodott apám. "A fene enné meg", mérgelõdött anyám. "Hát ilyenkor tényleg semmit se lehet csinálni?" "Semmit. Nincs segítség.

Pihenni kell... majd aztán újra megy." Anyám bosszúsan morgott valamit, de tudhattam, folytatja a kézi munkát. Ám hiába. S a végén azt mondta: "Már nekem fájdul bele a kezem..." És akkor jött, amire vártam. "Na, figyelj, majd így próbálom" - mondta anyám, és következett, hogy cupp-cupp. Szopta apám szerszámát. S ez ment egy darabig. "A rohadt mindenit, így se megy" - hagyott fel a dologgal anyám. "Jesszus, hogy valaki egy ilyen férjet fog ki magának", mondta gonoszul. "Kétszer-háromszor meglökdös, utána belém sül, és azt se mondja, fapapucs, lefordul rólam, szarik rá, én is elélveztem-e." Apám konokul hallgatott. Hát anyám folytatta: "Jó, de most mondd meg, mit csináljak, mondd meg... tisztára felizgattál. Meg ahogy a farkad dörzsöltem, a számba is vettem... és akkor semmi. Ebbe meg kell õrülni. Te mit csinálnál? Ha én nem hagynám, hogy belém lõjél? He?

Keresnél egy másik nõt, egy akármilyen kis kurvát. Ezek vagytok ti, férfiak. Nektek mindent szabad. Futnál a kis kurvádhoz. És ha most én mondom azt, hogy keresek magamnak valakit, aki rendesen megdug? Úgy, hogy nekem is jó legyen?" "Menj, aztán keress." "Na, tényleg?", Anyám sziszegve vágta oda: "Ezt megjegyzem magamnak. És keresek is valakit. Azt hiszed, senki sincs, aki engem megbaszna? Tévedsz, te szarházi." Apám erre semmit se mondott, de hallottam, felül az ágyban, és nem volt vitás, anyámra veti magát, dolgozni kezd a lába közt. A kezével. Muvészi ujjakkal, nyilván, mert anyám úgy kezdett nyögni és aprókat sikoltozni, mintha fizetnék érte, és mindenféle vadakat mondott apámnak, persze, gyönyörében már, és a vége az lett: "Most... most... abba ne hagyd... most megleszek... most... megvagyok... jaj, de jó, te, apukám... de jó..." Majd kis szünet után: "Ez kellett." "Na" - mondta apám, végigzuhanva megint az ágyon. És öt perc múlva mindketten horkoltak.

Csak én hevertem ott ébren, felizgulva, és nem tudtam, kit kívánnék a legjobban - csak azt, hogy mit! -, megfordult a fejemben a Franz, a Ferdl, a Robert, az Ekhard úr, a Horak úr, csak az volt a baj, hogy bennem épp nem fordulhatott meg egyikük sem. Jaj, mit nem adtam volna még azért a katonáért is, a bokorbéli fiúért is! Itt jegyzem meg, hogy a házban is, az utcában is, ahol laktunk, rég feltûntem a legtöbb fiúnak. "A belémvalóknak", így neveztem õket. Megint csak a kéjsóvár, "ígéretes" tekintetemnek tulajdonítottam ezt a dolgot. Nyilván mind úgy gondolták, egyet kell csak inteniük, csettinteniük, aztán már rakom is szét a lábam. S nem volt-e igazuk?

Ezek a fiúk egyébként ugyanolyan romlottak voltak, mint a fivérem meg én, valamennyien szemrebbenés nélkül kamatyolták a húgukat, nõvérüket, kefélték a barátnõiket, röviden: élték világukat. Ha csak találkoztam ilyen fiúkkal a folyosón, a lépcsõházban, este kint az utcán, egybõl nyúlkáltak a lábam közé, aztán rajtam múlt, hogy aki nem kell, elutasítsam, akivel hajlandó volnék, sliccen kapjam. Ebben az idoben az iskolámbeli lányokkal viszont alig-alig érintkeztem. Hallgatag voltam, majd bolond lettem volna bármirõl is beszámolni nekik. Ha mégis akadt érdemlegesebb beszélgetés, vagy társnõm számolt be róla, hogy bizony, õ már tud kamatyolni, vagy értetlenül, hitetlenkedve nézett rám, mert hogy elkottyantottam, meg szoktak dugni. Többször is elõfordult, hogy egy-egy ilyen "sliccen kapott" fiú kezdett járni utánam, zaklatott, nem hagyott békén.

Jó, akkor még az volt az egyszerûbb, ha levittem a pincegádorba, ott elintéztük gyorsan a dolgot, többnyire elsõ elfolyásig. Hét-nyolc ilyen kapcsolatom volt, ha jól emlékszem. De két fiúra igen élénken gondolok viszsza ma is, és egyikük története a késobbiekben összefüggött az Ekhard úrral. Ez a bizonyos Alois nevû kölyök a háziurunk fia volt, jóképû, szép szõke, hullámos hajú, drága, barna bársonyzekében, rövidnadrágban járt, holott már tizenkét éves is megvolt. Azt hiszem, szerelmes voltam belé, mert valahányszor megláttam, remegett a térdem. Büszkének, rendesnek látszott, mondom, finom fiúnak, és mindig elröstelltem magam, ha felbukkant bárhol, ennek ellenére le nem vettem volna róla a tekintetem.

Kurta pillantással viszonozta érdeklõdésemet, ám utána mindig gogösen elfordult. Szóba elegyedni vele nem volt mód, kísérgette ugyanis mindenhová egy undok, kövér kis szobalány - öregecske, jelentéktelen teremtés. Ám egy alkalommal a pince bejáratánál botlottam belé, méghozzá mikor épp azért flangáltam ott, mert össze akartam volna szedni magamnak valakit, felcsípni akárkit, csak dugni lehessen. Ahogy ez a finom fiú ott feltûnt, ismét kocsonya lett a lábam, hát még a lábam köze. Remegtem a vágytól. Csodálva néztem elegáns öltözékét, hullámos haját, büszke tekintetét. Összeszedtem minden bátorságomat, megkérdeztem tõle: "Jártál már lent a pincében?" "Nem én", felelte Alois, "de menjünk le, ha akarod." Ez nem lehet igaz! Mentünk, mindenesetre.

"Nem fog meglátni minket valaki?", kérdezte lent halkan. "Á", feleltem. "Biztos?"Összesen ennyit beszélgettünk. Megérinteni Aloist mégsem mertem volna, indultunk hát tovább, a sötét folyosón megálltunk egymással szemközt. Érezhetõen szorongtunk mindketten, Alois akkor megcirógatta az arcom, amitõl kicsit felbátorodtam, viszonoztam az érintést. Erre megsimogatta a mellemet is, végül egyre mélyebbre és mélyebbre kalandozott a keze, így jutott el a lábam közé. A falnak dõlve, zihálva álltam. "Akarod", kérdezte, hogy mindenféle tapizással végzett. "Persze" - mondtam.

És életemben elõször tettem hozzá félénken én magam: "De ha mégis jön valaki?" Erre nem válaszolt, fölgyûrte a szoknyámat, beállt a két lábam közé. Hamarosan érezhettem farka kemény hegyét, ahogy a lukam körül keresgél. Annyira felizgultam ettõl, hogy egybõl elélveztem, nem kellett hozzá makkjának egyetlen parányi érintésétõl több. De nem csitult a vágyam, sõt egyre mohóbb lettem - és az adott helyen mind lucskosabb. Alois végig komoly maradt és nyugodt. Fél kézzel a seggemet fogta, a másik kezével a falnak nyomott, de úgy, hogy csupán a hátammal támaszkodtam, vagy nem is tudom, mi volt, hogy volt, mert a következõ pillanatban csaknem felsikoltottam a kéjtõl. Ugyanis egyetlen ügyes, tökéletesen sikerült döféssel tövig belém verte a farkát az Alois.

Kemény, kurta, igen vastag fasza volt, és ennek megfelelõen kurta, kemény kis lökések következtek, de olyan ügyesen sikerültek ezek is, hogy a dugattyúzás egy  ízig megvolt, de az Alois durungja egy pillanatra se húzódott vissza belõlem. Épp mert vastag volt a szerszám, tapadt a lukamba, teljesen kitöltötte - micsoda meglepetés. Sosem volt még ilyen élményben részem. Egyre vadabbul tekertem, s akkor az Alois részérol meglepõ kijelentés következett: "Elég legyen, most én jövök!" És még észbe se kaptam, máris ritmust váltott, bizony ám, más lett a löketek üteme, ki látott ilyet!

Ez egy mester, gondoltam, csak nem értettem. Ez tényleg az Alois? De megint lemaradtam egy gondolattal, mert akkor az õ kurta kis hördülése következett, rántotta is ki rögtön a farkát, azt mondta: "Megvolt." És az ingembe törölte azt a pici cseppet a makkja végérol. Megpaskolta az arcomat, azt közölte: "Jobban tekersz még a Klementinénél is." Ki az a Klementine, fogalmam se volt. De az Alois már folytatta: "Na, holnap délután gyere el hozzám. A szüleim elutaznak, kettesben lehetünk." Hogy egy ilyen finom fiú - és csak így viselkedjék! Mik vannak. Tényleg föl nem foghattam.

Hát másnap dobogó szívvel kopogtattam be a háziúréknál. A szakácsnõ nyitott ajtót. "Idehaza van az Alois úr?" Ezt kérdeztem szorongva. Az alkalmazott nevetett: "Persze, a fiatalúr ott van bent..." És máris nyitotta elõttem az ajtót. Micsoda szoba volt, ahová beléphettem! Micsoda bútorok, szonyegek, minden! Kész földi paradicsom, úgy éreztem. Alois megmutatta a szép fehérre lakkozott ágyát, illett ehhez a színhez a sok halványkék huzat. A nagy dívány kárpitja is fehér volt és világoskék. Alois akkor az ágyra mutatott: "Ebben alszom én." Majd a díványra: "Azon meg a gyereklány." És akkor megmutogatta sorra a képeskönyveit, az ólomkatonáit, a kis kurta kardját, a sisakját, és mit mondjak, csak ámultam.

Életemben nem hittem volna, hogy gyereknek ilyen jól mehessen sora. Eszembe nem jutott volna, hogy egy ilyen gyönyörûséges szobában olyan hitvány és közönséges dolgokat is lehet mûvelni, mint a pincében. Akkor hát mi lesz? Egyelõre az lett, hogy pár perc múlva máris megjelent a csúnya, öregecske "gyereklány". Ez a kövérség kísérgette Aloist mindennap az iskolába, haza az iskolából. Kettesben hát végképp nem voltunk, és úgy láttam, lemondhatok az elõzõ napi pincejátékról. Az úgynevezett gyereklány letelepedett a díványra, kötögetni kezdett, mi meg az asztalhoz telepedtünk, mely telis-tele volt katonákkal, és álmatagul játszani kezdtünk. Alois akkor egyszerre csak felpattant, a "lányhoz" ment, és se szó, se beszéd, megmarkolta otrombán nagy melleit. Elsápadtam, elképedtem.

A vénlány ellökte a fiú kezét, azt nyögte: "De Alois...", s felém sandított, és a tekintete arról árulkodott, hogy a baj egy aprósággal van csupán: hogy mások elott...! De Alois megnyugtatta: "Semmi gond, a Pepi... hát õ se ólomkatonázni jött ide." És folytatta a csöcsörészést, s mondhatom, egy pillanatig sem volt üres a keze. A "lány" - õ lenne a Klementine? - most már hagyta. S annyit mondott csupán: "Hogy a Pepi nem ólomkatonázni jött, azt sejtem... de vajon tud-e hallgatni?" Válasz helyett felálltam, s mert az Alois a Klementinének épp csak az egyik mellét gyurmázta, megragadtam a másikat - jeszszusmária, de kemény volt, és a bimbója milyen gyorsan "válaszolt"! -, rákacsintottam, bíztam benne, szememben ott úszik majd megint az az olajos-vágyakozó, mohó, kéjvágyó fény, és hogy Klementine ettõl megnyugszik.

Azért egy kicsit forgott velem a világ. Alois közben elõhúzta a farkát, egybõl Klementine kezébe adta, aki játszani kezdett vele, mint a parancsolat. De másképp csinálta, mint ahogy én szoktam, nem, õ a középsõ ujja és a hüvelykujja közé fogta a rudat, aztán a mutatóujjával kezdte érintgetni a hegyét. A makkról így egyre hátrább csúszott a bõr. "Ismered így? Tudtad?", kérdezte mosolyogva, és öregecske arcán ez a mosoly szinte vigyor volt. Egy ravaszdi kis nõstény ördögtörpe kifejezése. Jó ég!

"Ó, hát..." Értse, ahogy akarja. "Na, és mi ez?" "Farok", mondtam. "És még?" "Dákó, bunkó, fasz, szerszám..." "Elég, elég", nevetett göcögve. "És mit csinál a farok?" "Kettyint", mondtam óvatosan. "Ketty, ketty", vihogott õ. "Kettyint. És mit kettyint meg?" "A puncit. A pinát... vagy akármit", mondtam. "Hahaha. Vagy akármit." Biztosra vettem már, hogy ezt a nõt említette Alois tegnap a pincében. A nõ most egy kicsit mellozött engem, és az Alois szerszámának szentelte figyelmét. De akkor azért csak megkérdezte: "Hát a pina, fasz?" Erre Aloisnak kellett, jó diák módjára, felelnie. "Együtt basz", vágta ki, amúgy a tõle megszokott közönnyel. Tudhattam, begyakorolt, mindennapos játékukról van szó.

"És milyen szavakat ismerünk még így?" - kérdezte remegõ szájjal a Klementine. "Mit csinál férfi és nõ?" "Kefél, kamatyol, a férfi dug, a nõ..." "Elég", mondta a Klementine. Nem mintha a játékból lett volna elege, hanem egyéb részletekre is rá akart térni. "Hol kalandozhat még a szerszám?" "A popóban... vagyis a lányok seggében... a csöcsök között..." "És mit csinál most Alois...?" Hanem a választ erre a kérdésére meg se várta a Klementine, már dõlt hátra, hunyta le a szemét. Alois még jobban kigombolta a blúzát, elõvette mindkét nagy mellét. Látszott, a mellek nem csupán nagyok, de jócskán lógnak is - nyilván önsúlyuknál fogva -, és bámulatosan nagy bimbóik voltak, mint egy-egy kisujj, akkorák. Alois pedig váltakozva vette a szájába és szopta ezeket a bimbókat, de úgy, hogy cuppogott a világ!

És a Klementine minden szopásra, minden cuppanásra mintha epilepsziás görcsökben kezdett volna rángatózni. Fejével a dívány hátsó támláját verte. Alois meg fáradhatatlanul dolgozott. Bal csöcs - az öregecske nõi test bal fele rángott. Jobb csöcs - és a jobb fele. Hogy Klementine ezt láthatóan megelégelte, Alois lent folytatta. Feltûrte a nõ szoknyáját, de nagy mûgonddal, hogy ne kapjon gyürkét, ráncot, és máris elõtárult a dús szeméremszõrzet. Alois nem sokat teketóriázott, szerszáma az iméntiek nyomán már akciózásra készen állott, és egyetlen jól célzott, ügyes mozdulattal tövig bevágta a nõnek a furkót.

Akkor rárogyott a Klementinére, aki nyomban megragadta a seggét, mármint hogy az Aloisét, még jobban szorította magához a fiútestet. Most Alois ismét a hatalmas mellbimbókat vette kezelésbe, sõt, szájazásba. Jött a szopási hadmûvelet. S az arca komoly volt, akár elõzõ nap, hogy ott lenn a pincében engem kefélt. Jó tíz perc telhetett el így, s akkor a Klementine így nyögött. - Nyögött? Inkább kiáltott, azt mondom én, mint egy õrmester, egy bakakáplár: "Elég legyen, most én jövök!" Ahogy az Alois elõzõ nap. Láthattam, Alois most egészen lassan hatol be újra, a nõ elengedte közben a valagát, elengedte, és valami újabb epilepsziás görcsben vonaglott meg, vágta föl magát a levegõbe, de a görcsök most nem szûntek, attól féltem, darabokra megy ez az öreglány ott rögtön, az Alois alatt.

Alois kicsit kihúzta, majd ismét nagy lassúsággal, szinte tétovázva tolta be. A nõ irtózatosan rángatózott, Alois halálosan komoly maradt. S ez így ismétlõdött meg hatszor-hétszer... tízszer is talán, és a fiú közben nagy figyelemmel meredt Klementine arcára. Hanem ahogy Klementine arcáról a görcsöknek a legutolsó nyoma is eltûnt, és látszott, a kielégüléstõl õ maga teljes valójában magába omlik, Aloison is változás ment végbe. S bele is vörösödött ebbe a változásba, két vadat vágott a nõbe, utána pedig az irtózatos keblek közé temette arcát.

Látszott rajta, "kész van", a szó minden értelmében. Elsült - tehát a dolog megint egyszer jól sült el. Egy pillanatig halálos csend volt. Egy perc lett a pillanatból - vagy egy egész örökkévalóság. Csak álltam ott, és bizony, nagy kedvem lett volna felgyûrni a szoknyámat, aztán hajrá "önkiszolgálás". Ha már senki se törõdik velem! De akkor a Klementine feltápászkodott, Alois is elszakadt tõle, letörölte a farkát a nõ szoknyája szegélyével, s máris ott ültünk egymás mellett a díványon, hármasban. "Na - kérdezte Klementine, oldalvást rám sandítva -, hogy tetszett, kicsikém?"

[origo]