Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 1.

Elõrebocsátva

Josefine Mutzenbacher - akit valójában nem így hívtak - Bécsben született, 1852. február 20-án, az akkor még külkerületnek számító Hernalsban. Itt hamar kivívta az erkölcsrendészet megkülönböztetett figyelmét, bár eleinte csak szerényebb örömtanyákon forgolódott. Felfigyelt azonban adottságaira és tehetségére egy választékosabb kuplerájosnõ is, aki a jobb köröket látta el virgonc pipihússal, s ilyesmire az 1873-as évben, a Nagy Kiállítás és az általános fellendülés idején érthetõen nagy igények mutatkoztak. Josefine akkor egy orosz úrral tûnt el Bécsbõl, ahová azonban néhány év múlva ismét visszatért - vissza bizony, méghozzá fényûzõ gazdagon. Szülõvárosa vezetõ kurvái között tartották számon még 1894-ben is, öltözködésének és meztelenkedésének választékos eleganciájával egyaránt kitûnvén, s a kívánatosnál is kívánatosabbnak mutatkozván. Saját kívánságainak kielégítésére pediglen szép kis birtokot vásárolt Klagenfurt közelében, itt töltötte késõbbi magányos napjait, melyeknek kies élményéhez azonban csakhamar veszedelmes betegség társult, sajnálatos nõi baj, amely késõbb végzett is vele. Közben viszont papírra vetette zsenge és érettebb fiatalságának elsõsorban nem a szíveket facsaró történetét. A kéziratot akkor, épp a halálát hozó mûtét elõtt, operáló orvosának adta át. S tegyük félre itt az eddigi tréfát: meghökkentõ dokumentumhoz jutott ekképpen a világ: a test pucérkodásai után kitárulkozott a lélek is, bizony, Josefine Mutzenbacher nem röstellte feltárni titkait, és ama régi kor, a régi Bécs oly erkölcsrajzulatát adta, melyet a mi modern idõnk szerelmi szivárványvilága is tündöklõnek találhat. Ami az itt ezennel olvasható könyvet illeti, a kis ribanc feljegyzésein alig-alig változtattunk. Legföljebb apró stiláris javítgatásokra vetemedtünk, s
nem tûrtünk olyan elvetemültséget, hogy Josefine emlékezéseiben a benne megfordult urak és személyek a maguk "becsületes nevén" szerepeljenek. Kis céda barátnénk - ennyit csak a pontosság kedvéért - 1904-ben halt meg egy jó hírû szanatóriumban.

Az eredeti kiadás gondozói

Hallani: akik fiatalságukban a legbuzgóbban teszik szét s még széjjelebb a lábukat, öregségükben annál áhítatosabban kulcsolják imára kezüket. Nálam e széttárások és kulcsolások így semminek sem kulcsai. Egyszerûbbre foghatjuk. Hamar belekóstoltam a kurválkodásba, aztán jött minden, aminek jönnie kellett - és de jól jött! -, és jött mindenhol: ágyban, asztalon, széken, padokon, nyirkos falnak döntve, fûben heverve, sötét kapualjakban, lakosztályokban (ah, chambres separées!), vonaton elsõ-, másod-, harmadosztályon,  laktanyában, bordélyházban, sitten, ám mindebbõl semmit, de semmit meg nem bántam soha. Persze, eljárt felettem az idõ, lassan fogyatkoznak a gyönyör képességei a sokat próbált test különféle tájain; mit mondjak, virultam és elvirultam, jómódú vagyok mindeközben, csak olyan, de olyan magányos. Annak ellenére azonban, hogy az igaz istenhitet soha ki nem fetrengtem magamból, bûnbánatra nem fanyalodom! Itt se kerteljünk. Én, aki a nyomor virágaként láttam meg a napvilágot, szépséges és mohó testem jóvoltából mindvégig a fényben éltem. Nem is tudnám megmondani, mily hamar, igen, szélsebesen felébredtek porcikáimban a bûnök kezdeményei, aztán rajta! Rajtam! Rajtuk!

Züllött lettem volna? A csudát. Akkor züllöttem volna a mélyek mélyére, ha úgy élek, mint szerencsétlen sorstársnõim, akik szegényházban végezték - fiatalon! -, netán elaggott proletárasszonyként gürcöltek görbülésig, rogyásig. Hát én nem fulladtam bele a külváros mocsarába. Szépen kimûvelõdtem, s ezt õsi mesterségem mûvelésének köszönhettem, ne szerénykedjünk, a kurválkodás a legkiválóbb férfiak társaságába kerített-sikerített, és nem sokat vesztegettem idõmet. Okultam, miközben "okítottam", s ezen okból megtanulhattam elsõsorban azt, hogy mi, szegény nyomorult nõk egyáltalán nem vagyunk oly romlottak és bûnösek, mint mondani szokás rólunk. Megismertem a világot, szélesült látóköröm, és ezt, utoljára ismétlem, annak köszönhettem, hogy nem szégyelltem itt meg ott, ezzel meg amazzal forgolódni. Ha ez "hitványság"...?! És megkérdezhetik most, emez irományommal mit akarok fitogtatni. Mûveltségemet, vagy azt, amit mûveltem? Egyik kérdés se jó. A már említett végtelen magány vesz rá, hogy papírra vessem az emlékeimet. Tollat szorítani: jobb híján alkalmasabb foglalatosság a sokat próbált nõi kéznek, mint imára kulcsolódni. Mit tegyek a papok kedvére; inkább elszórakoztatok könyvecskémmel pár unatkozót, netán kedvet csinálok annak, akinek.

Sokat olvastam is a virgonc évek során. De jószerén egyik könyvben sem találtam olyasmire, ami híven ismertetné - például a minket kényeztetõ, csábítgató, tõlünk a legképtelenebb dolgokat igénylõ urakkal -, mit is érez a szíve mélyén egy ilyen lány, amilyen én is voltam, és hogy nem csupán a magas ég felé rúgkapáló lábunk jelenti a csúcsok csúcsát, de néha - megbocsássanak! - gondolataink is szárnyalni tudnak. Ezért vetemedtem az írói mesterségre, íme. Esetleg épp azok, akik annyit ölelgettek-micsodáltak, csodálni fogják, hogy ez is ott volt a dolgok mélyén. De vissza a földre. Mesélem élményeimet, próbálom ismertetni gondolataimat. Szépen úgy, ahogyan ez mind volt.

Apám koldusszegény szíjgyártósegéd volt, bár bent a város "jobb" részén, a Josefstadtban dolgozott. Lakni viszont a külvárosban laktunk, Ottakring kerületben, akkoriban még eléggé újdonat bérkaszárnyában, tömérdek szegény család szomszédaiként. Szaporán járt arrafelé a gólya, s nyaranta az udvar szûknek bizonyult a tömérdek gyereknek. Két bátyám volt egyébként, bár nem sokkal idõsebbek nálam. Apámmal-anyámmal s e két süvölvénnyel öten laktunk egy szoba-konyhás lakást, ahol még ágyrajárókat is tartottunk. Az évek során-rendjén vagy ötvenen is megfordultak nálunk efféle jófélék, távoztak pedig vagy békében, vagy veszekedve, ami viszont mindig ugyanaz maradt: hogy soha életben nem hallottunk aztán felõlük. Magam fõleg kettõre emlékszem közülük.

Az egyik valami lakatosinas volt, fekete hajú, bánatos arcú, a szeme igen apró volt, orcája csaknem mindig kormos. Mi, gyerekek tartottunk tõle. Örökké olyan hallgatag volt ez a legény. Mármost hogy egy délután hazaérkezett, engem egyedül talált a lakásban - ötéves lehettem, a padlón kuporogva játszottam éppen. Anyám a két testvéremmel a Fürstenfelden volt, apám meg még a  mûhelyben. A lakatoslegény felkapott, az ölébe ültetett. Kapálózni kezdtem, már-már kiabáltam volna, de õ halkan azt mondta: "Hékám, te! Nem csinyálok néked semmit én." Annyit azért "csinyánt", hogy szép csínján fölemelintette a szoknyácskámat, aztán nézte, mint fekszem meztelenül a térdén. Nagyon féltem tõle, de mukkanni se mertem. Hang annyi volt csak, hogy a fekete legény nyögdelni kezdett, és olyasmiket hajtogatott, hogy: "Kis pucám... kis pucám..."

De meghallhatta, jön haza anyám, hát visszatett illedelmesen a padlóra. Pár nap múlva megint hamarább jött haza a lakatoslegény, s mert anyámnak el kellett mennie valahova, megkérte, vigyázna rám. És jött megint a "kis pucám"-játék, s elsõsorban a két lábam közti dombocska érdekelte, az a vágás ott alatta. Most a nyögéseken kívül néma maradt, de nagyon nézte azt a helyet. Mukkanni nem mertem most se. Meg máskor se, mikor ugyanez a dolog megismétlõdött - és mindig megismétlõdött, egészen, míg az apró szemû legény nálunk lakott, végig. De hát kicsi voltam még, nem sokat bántam az egészet, nem is gondolkoztam rajta soha utóbb. Ma azonban tudom már, mi volt ez, így nevezem ezt a lakatosinast "elsõ szeretõmnek". A másik ágyrajáróról késõbb mesélek majd.

A két bátyám, a Franz meg a Lorenz, hát azok aztán nem hasonlítottak egymásra. Lorenz, a nagyobbik - négy évvel volt idõsebb nálam - örökké olyan zárkózott volt, magába forduló, szorgalmas és ájtatos. Franz azonban - másfél év volt csak köztünk a különbség - vidám volt, higanyos természetû, hát nem is annyira Lorenzhez húzott, hanem hozzám. Lehettem vagy úgy hétéves, mikor egy délután a szomszéd gyerekekhez ment át - meghívták. Egy testvérpár, fiú és lány, s örökké magukban voltak, mert anyjuk nem volt, apjuk munkába járt. Az Anna akkor már kilenc is megvolt, sápadt, tejfölszõke kislány, csontsovány, duzzadt-hasadt ajkú. És a bátyja, a Ferdl tizenhárom, igen robusztus, szintén fehérszõke, de az arca pozsgás piros, a válla, mondom, széles. Elébb egészen ártatlan játszadozások folytak. Majd Anna hirtelen így kiáltott:

"Játsszunk papás-mamást!" Igen, s bátyja fölnevetett, azt mondta: "Hát ez az! Örökké csak papás-mamást akarna játszani az Anna!" Jó, de Anna csak makacskodott, odalépett a Franz bátyámhoz, azt közölte vele: "Tessék, te vagy a papa, én a mama." A Ferdl meg rögtön ott volt mellettem, azt mondta: "És akkor itt én vagyok a papa, te meg leszel a mama, rendben?" Anna meg egybõl elõkotort két párnahuzatot, csavart belõlük két babát, az egyiket nekem nyújtotta. "Nesze, itt a babád", mondotta. Kezdtem rögtön a ringatást, de Anna meg a Ferdl kinevetett: "Na, ez azért nem annyi! Elõször gyereket kell csinálni, gyerek csak akkor van, és akkor a mama, ugye, áldott állapotban van egy ideig." Ezt a rejtelmes kifejezést, hogy "áldott állapotban", többször is hallottam már, mindig megborzongatott. "Áldott...!" Az valami jó lehet. Szûz Mária, minden. Most akkor, hogy a gólya hozza a gyereket, rég nem hittem valami nagyon, viszont ha azt láttam, hogy egy nõ azt a nagy hasát tolja maga elõtt, tudtam, két pénz hány pénz. Csak úgy közelebbrõl nem volt róla fogalmam. Bátyámnak, a Franznak se. Hát eléggé tanácstalanul álltunk ott, mi legyen, hogyan is vehetünk mi részt ebben a játékban. Anna viszont már ott matatott a Franz sliccénél, azt mondta: "Mozgás, öcsi, kotord elõ a furkódat!"

És szavait tett követte, kigombolta bátyám nadrágját, így került elõ a furkónak épp nem nevezhetõ... bocsánat... litye-lötty kis fitty. Ferdl meg én csak néztünk, de a Ferdl arcán ott volt a nagy vigyor közepette, amilyet már ismertem, valami más is, valami furcsa kifejezés, amit eddig nem ismertem. S mi történt? Anna dörzsölgetésére, fürge keze nyomán a Franz lötyefittye tényleg furkóvá változott. Hogy úgy mondjam, állt keményen, mint a Salamon fasza. (Ez már úgy mai kifejezésem.) Na, és hát hogyan is állt volna?! "Na, gyere akkor", így suttogta, zihálta, lihegte az Anna, aztán már vágta is hanyatt magát a szõnyegen, rántotta fel a szoknyáját, bugyi nem volt rajta, csapta szét a lábát. "Gyere, te fasz!" A továbbiakra nem nagyon figyelhettem, mert a Ferdl meg engem lökött a földre. "Lefeküdni", mondta teljesen fölöslegesen, és éreztem a két kezét a két lábam között. Mit ellenkeztem volna sokat, hát a fene jobban tudta, vagyis hát inkább az volt, hogy a Ferdl tudta a magáét. Keményen megállt az õ micsodája is, kezdte dörzsölgetni - mai szóval élve - a micsodámon. Én meg csak kuncogtam, vihogtam, mert csiklandott az az izé, fõleg ahogy a hasamon görgette, mint a nudlit, így-úgy gyúrta.

Közben valami bennem is feltámadt, mit tudom én, valami érzés, ezt eddig nem ismertem. Végül a Ferdl abbahagyta a nudligyúrást, a kezembe adta a furkóját  - "Fogd a tököm! Fogd a tököm!", ezt hörögte -, jó, hát a tökét, ezen kicsit vigyorogtam magamban, de akkor láttam már, megjelenik valami kis rezgõ gyöngyszem a "tök" végén, valami ragacsos micsoda, ahogy odanyomta a kezembe: "Mocskold a mancsod! Mocskold a man...csod..." - ezt zihálta. Meg hogy: "Te kis mocsokmancsú!" És akkor a tök - a furkó - bõrét hátrahúzta, és azt suttogta: "Itt a makkom! Makkolj, kis disznó!" Hát "makkoltam", ami abból állt, hogy visszahúztam, megint legyûrtem a bõrt rajta, a makkon, és olyan rózsaszínû volt, a  legszívesebben azt mondtam volna, rózsabimbó... és puszi, puszi... és jött megint egy kis csepp, amire a Ferdl azt mondta: "A gecim... te kis geci..." Ezt nem egészen értettem. Az a geci? Vagy én vagyok a geci? De egy pillanatra bal felé sandítottam, és azt láttam, az Annán a Franz igencsak mozog, elõre-hátra, mint a dugattyú. Az arca vörös volt, jó, hát az imént a Ferdlé is. Anna sápadt arcába is jutott-futott valami vér, azt hittem, rosszul lett. Akkor egyszerre elcsitultak, feküdtek így pár pillanatig, alul a már nem vonagló Anna, rajta a dugattyúzást ernyedten abbahagyó Franz, s hirtelen felpattantak.

 

[origo]