Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 9.

"Nem ismertem én semmiféle Ferdlt..." Ez kicsit úgy csalódás volt nekem, hát tovább erõsködtem: "De, de, biztosan ismerte..." Rám sandított: "Sehogy sem ugrik be..." Most úgy éreztem, fokoznom kell a nyomást. "Jaj, Reinthaler asszony", mondtam. "A Ferdl volt az, aki segített magának egyszer lehozni a padlásról a mosást." Láthatóan megrezzent. Akkor ennyit mondott csak: "A padlásról...? Vagy úgy. Na, így valami már rémlik." Lik, gondoltam én kajánul. S folytatnom kellett: "Reinthaler asszony, a Ferdl azt mondta... na, mondott valamit." Közbevágott: "Tartsd a szád, ha a Ferdl mondott valamit. A kis szar." És ezzel a dolog el is volt intézve. Pár nap múlva találkoztam Horak úrral. Épp ment le a pincébe.

"Csókolom", köszöntem neki. Vagyis hogy "kezi\" csókolom", ahogy illik. Csak hogy felhívjam magamra a figyelmét. Merthogy talán még emlékezik rám. Végigmért, rájött, ki vagyok, azt mondta: "Gyere csak... kísérj le a pincébe... van kedved hozzá?" Na, de még hogy mennyire! Lent nyomban megállt a sötét folyosón, aztán elkapta a fejem, a testemet szorosan magához húzta, kezdett nyomni lefelé, de már tudtam, hova, a farka kemény volt, egybõl megragadtam. És kihámoztam a nadrágjából, aztán elkezdtem más módon, annak a rendjén, hámozni. "Te... érted a dolgod... nagy varázslónõ vagy... te kis büdös ringyó... te édes" - hörögte.

Nem feleltem, büszkeség járt át, meg valami egyéb is; és a lényeg az volt, hogy megfeleljek végül a várakozásainak. Várakozása, farkán mérve, nem volt csekély. Járt a kezem sebesen. Megcsiklandoztam a heréit is. A makkján a bõr most már szabadon szaladgált. Oda-vissza. "Kapd be", zihálta. "Kapd be." Nem akartam, de nem azért, mintha nem kellett volna, hanem mert az volt a vágyam, õ legyen az, aki fölavat lenn. Ott alul. A Horak úr, igen. Ezzel a hegyes pengéjével. "Kapsz egy forintot", mondta akkor, "ha megint a szádba veszel." Most végre volt mit elutasítanom. "Nem az kell nekem. Hanem hogy úgy csinálja, mint a Reinthalernéval." "Micsoda? Basszalak meg? Rendesen?" "Igen." "De picinyem, te ahhoz még egy kicsit fiatalka vagy."


forrás: [origo]


És csak ámult-bámult, éreztem, meg is lottyadt kicsit a kezemben. "Dehogy vagyok. Megbaszhat rendesen, ha mondom" - és hozzátettem: "... én érzem azt, nem más." Mert érezni akartam, érezni akartam a Horak urat, ahogy a farka belém sül. "Szõrös se vagy még lenn", tiltakozott. "Az nem számít. Majd leszek." Mert azt akartam, dugjon meg. Dugja föl... a torkomig akár, de lentrõl. Lentrõl! Meg voltam veszve. "Na, és csináltad már... lent is?" "Nem is egyszer." Felkapott akkor, ahogy a Reinthalernét, átkulcsoltam a lábammal a vastag derekát. Éreztem a szíve verését.

Fél kézzel átölelt, én két kézzel csimpaszkodtam a nyakába. A másik kezével lemeztelenített. Éreztem, ahogy a farka hegyével a bejárást keresi. Riszáltam, ráztam a farom, ahogy bírtam, hogy magamba csavarjam a farkát, de nem ment. Horak úr gondolt egyet, azt mondta: "Várjál már, te, így talán könnyebben boldogulunk..." És letett a földre, láttam közben, milyen vörösre dörgölte máris a farkát a pinámon. Odaült akkor egy alacsony hordóra, maga elé gurított egy még kisebbet, arra ráhajlított, vagy inkább ráhajított, hasmánt. A seggem volt feléje. Ismét feltûrte a szoknyám, azt mondta: "Így maradj! És kapaszkodj!"

Nyilván, hogy a hordóba. Döbbenten tapasztalhattam, hogy a seggem lika körül matat a bunkójával, vagy a "pengéjével", ahogy én neveztem a szerszámát, és felordítottam. "Csönd legyen már, te", mondta suttogva, "akkor visíts csak, ha tényleg fáj. Túl fogod élni." És akkor, bár ujjaival a pinámat birizgálta, a faszával jó mélyre behatolt a seggembe. Fájt, de nem mertem szólni, visítani meg végképp eszembe nem jutott volna, hogy is ne, abból lett volna a fél utcára szóló botrány.

"Na?" Ezt kérdezte. "Aha..." Így ziháltam. "Jó, de most akkor fáj, nem fáj?" "Nem nagyon" - füllentettem. Holott a poklok kínjait éltem át! De akkor ezt mind messze feledtette a nagy löket. Mélyen benn volt a Horak úr a seggemben, vagyis hát a faszának így is csak a felével, tudtam én azt jól, ahogy hátranyúltam. Eltolta a kezem, folytatta a lökdösõdést. Hogy bennem egy ekkora farok élvezkedjen! Hihetetlen volt. A gyönyör leírhatatlan érzésébe, persze, fájdalom vegyült jócskán, de ki bánta azt.

Volt az egészben még valami. Egy vad elõérzet. Hogy ilyen lesz... sõt, még sokkal jobb, elmondhatatlanul jobb, mikor tényleg a pinámat vagdossa a Horak úr... vagy akárki. Mikor már ez is elmondhatatlanul csodás volt! Igen, azt el nem mondhatom, milyen elmondhatatlanul. A Horak úr meg egybõl rákérdezett: "Fáj akkor, na...? Hallod?" Mert azt hitte, elájultam. És kevés híján jól hitte! Mert nem szóltam, kis fontolgatás után kihúzta a seggembõl a pengét, újra azt tudakolva: "Fáj, te?"

Nekem egyetlen dolog volt csak kellemetlen. Most csak ez az egy. Hogy a Horak úr nincs bennem. Csaknem könyörögtem, kérleltem: "Jöjjön vissza... tegye vissza... Horak úr... rakja be megint... ígérem, nem fáj." Ez ostobán hangzott, csak hát neki se volt egyéb vágya, mint hogy belém jöjjön megint, aztán úgy rendesen is, nyilvánvaló. Hát a penge újra ott matatott a seggem likánál, becsusszant, pokoli és mennyei gyönyöröket okozott ismét. "Csak tovább..." - így nyögdeltem. "Még... tovább... még jobban... Csinálja... csináljon akármit... jaj, jaj... jajjajjaj!"


Igencsak érdeklõdve kérdezett vissza:"Ejha, azt jelentse ez, hogy már csináltad?" "Igen." "Egybõl gondoltam. Gyakran?" "Igen." "És mennyire gyakran?" "Talán úgy tízszer is... vagy még többször." "Aztán meg kivel?" Most jött, hogy kivágom a nagy adut: "Hát a Ferdllel." Közönyösen kérdezett rá: "Miféle Ferdllel?" "Hát azzal a nagy langaléta kölyökkel", magyaráztam. "Aki itt lakott a házban. Az Annának a fivérével. Ismerte maga is." "Hogy én?" Csak ámult és bámult. Ekkora gyönyörûség volt nekem a Horak úr farka.

De most hirtelen módszert változtatott. A vagdosódás helyett finoman forgatni kezdte a szerszámot, és a kezével a vágásomat cicerélte. Be is dugta az ujját. Hogy a végén az volt az érzésem, mintha tényleg a pinámban lenne a farka. Az a fiú jutott az eszembe, onnan a rétrõl, a bokorból. Meg utána az Ekhard úr. És az egész együtt, igen, tényleg olyan volt, hogy a csúcsok csúcsán jártam. Már az addigi élményeimhez képest. És ez végképp nem volt semmiség.

Hogy még jobban érezzem a testemben vájkáló faszt, megmozgattam párszor a popómat, a két farpofámat, és a Horak úrra ez érezhetõ hatást tett. Még sebesebben dugattyúzott, és közben mindenfélét suttogott a fülembe: "Na, kicsi szívem... pici porontyom... arany pinám... jaj, te édes kis kurva, de édes kis ringyó vagy te... kicsi kurvám... hah, te... mától mindennap lejössz nekem ide a pincébe... lejössz... nekem... ide..." És minden szó után egy újabb jókora lökés következett. "Még... még..." - ezt hörögtem csak válaszul.

Bántam is én, miket beszél. Csak basszon, basszon. Hanem hát arról beszélt õ is, épp arról beszélt. "Mindennap... lejössz... ide... baszni..." Ezt hajtogatta, és közben vadul vagdosott hátulról. "Mindennap... megbaszlak... lejössz nekem ide... mindennap... kis picsa... lejössz a pincébe... te pina... a pincébe... te pina..." Holott a seggem baszta. Mindegy, értettem már, mirõl van szó, mondtam: "Boldogan... de nem megy... nem megy..." "Mi nem megy, ugri mókusom, ugri mókusom... mi nem megy?"


forrás: [origo]


Meg is ijedt egy pillanatra, hátha én érzem úgy, hogy neki nem meg! "Horak úr, mindennap... nem megy... a másik miatt..." "Másikod is van? Te kis... rohadék! Ki az? Én azt... megölöm!" "Nem nekem... de a Horak úrnak... a Reinthalerné..." "Érdekel is... engem... a Reinthalerné" - hörögte. "Kis pinám... a te kis meztelen pinád... a szõrtelen pinád... az kell nekem... a kis segged kell..." Közben, persze, forgattam a farom rendjén. "Nem, nem... a Reinthalerné...", nyögtem.

"Az... nem hagyja... az öl meg... engem..." "Majd én tekerem ki... a nyakát..." És e szavak kíséretében még jobban tekertem, mintha a Horak úr adta volna az ötletet. "De a Reinthalerné... többet tud... biztos, mint én..." "Mit tud többet?", bõdült fel a Horak úr. "Semmit se... tud... többet..." "Nagy... csöcsei vannak... neki... nekem meg... semmi..." "Majd ha minél többet kúrsz", tartott most egy kis pihenõt a Horak úr, mint akinek e tudományos igazság leszögezéséhez szusszanásnyi szünetre van szüksége -, "akkor a te csöcseid is nõni fognak. Úgy állnak majd, mint... mint az akármi." Hogy ezt így kivágta, lent ismét bevágta. "Jaj... még... még... ez jó..." - így nyögtem, sikoltoztam fojtott hangon.

"Jó, mi... nekem is... jó... te kis dög... szar kis kurva... édes szar kis pina... jó... jó... nagyon jó..." És vagdosott, közben birizgálta a vágatomat, bedugta az ujját, amíg ment, és az egész testemet elöntötte valami... valami én-nem-tudom mi. És tényleg, mintha nyelvek nyaldosták volna a testemet, mintha a pokol ezer ördöge közt fetrengtem volna meztelenül. Ilyen érzést tudott kelteni bennem a Horak úr. Hát igyekeztem, hogy neki is még jobb legyen...

És akkor hatalmasat bõdült, és tudhattam, neki is jó, jó, jó! Kihúzta, lesegített a hordóról, majdnem felbuktam, el volt gémberedve minden tagom, nem kevés, hogy azt mondom: még a pinám és a seggem volt a legjobb állapotban, de ahogy a derekam fájt, a keresztcsontom, ahogy a karom húzott, a vállam húzott, a nyakam... azt ember lánya meg ne tudja, mennyire. A Horak úr tántorogva állt elottem, a pengéje megint lötyedék volt, elõhúzott egy zsebkendõt, odanyújtotta, törölgessem le. Több se kellett, nekiláttam.

Imádtam, imádtam, imádtam. "Hallod-e", mondta akkor, "te egy kibaszott kis kurva vagy... egy édes, kitanult kis kurva... én nem is értem. Hogy csinálod ezt? Lejössz ide... holnaptól mindennap lejössz ide a pincébe, aztán ami belefér. Baszunk. Érted, te kis szemét?" Simogatott minden szava, mintha a pengéjét dörzsölte volna hozzám, kence-fence, még ilyen lottyadtan is. "De a Reinthalerné..." - kezdtem újra, és tényleg riadt volt a hangom. "Szarok rá. Nekem te kellesz. Megértetted?"

Erõsködtem tovább, bár el volt gyengülve minden porcikám: "De ha mégis egyszer lejön... na akkor maga melyikünket fogja baszni? Na, akkor maga melyikünket fogja baszni?" "Persze, hogy téged baszlak akkor is. Te édes kis mocsok." Ilyeneket mondott! A térdem kocsonya lett tõle. De azért csak féltem tovább. "Mit mond majd a Reinthalernénak? És mit szól az egészhez õ?" "Szóljon, amit akar. Annyi az nekem, mint a fing." Ezt nyilván azért mondta így, mert az elobb egy jót fingott, ám persze én úgy tettem, mint aki nem is veszi észre. Ilyesmi a férfiak joga. Hadd fingjanak.

"Jó, meglátjuk - mondtam tétován -, de most megyek..." "Ne, kérlek, ne még - mondta akkor, és érzõdött, annyira akarja, hogy maradjak még. - Figyelj - folytatta - azt mondd meg nekem, megdugtak már téged... korábban?" A hordón ült megint, engem odavett a két térde közé. "Így, ahogy maga most, még soha" - mondtam, és nem is hazudtam. "Hanem akkor hogy?" "Igazából sehogy." "Ne hazudozz itt nekem...!" "Hát jó... mondjuk..." "Ki volt az?" "Egy akárki... idegen..." "Egy miféle idegen?"

"Egy katona." "Katona, hol?" "Hát a Fürstenfelden." "Hogy kerültél oda?" "Csak úgy arra jártam." "És a katona?" "Õ is." "Csak úgy arra járt, és megbaszott?" Furcsálltam, miért olyan hihetetlen ez a Horak úrnak. "De hát ha egyszer így volt?" "Egyszer?" - kérdezte. Sejtettem, hogy ez jön. "Egyetlenegyszer" - fogadkoztam. "Hm... és jó volt?" Tudtam, mi erre a válasz. "Á, nem. Nem..." "És velem jó?" "Magával... ez a legjobb a világon." És megöleltem, megcsókoltam, éreztem, hogy ég az arca. Aztán mentem. Utánam kiáltotta: "Szervusz, kicsi szeretõm." Ez a közlemény érezhetõen fontos volt neki.


[origo]