Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 8.

Franz egyre a Reinthalerné után koslatott, kúrni szeretett volna vele. Figyeltem a nõt én is, csupán hogy a bátyámnak minden újabb hírt elmondhassak róla. Hogyan hetyerészik a ház kapujában mindenféle alakkal, tréfálkozik velük így-úgy, és nagyon el tudtam képzelni, hogy ezek is megjárták már õnagysága altáját. Még hogy õnagysága! Jó, ha úgy vesszük, kurvának nagy kurva lehetett. Egy biztos, a Horak úr nyilván megkefélte már. A sörösember. Nap mint nap jött a Horak úr kocsival, hordókkal, a söröslovak megálltak a házak elott, kocsmák elott, aztán kezdõdött a lerakodás, felrakodás, és közibe nyilván befért valami más, úgy értem, a Reinthalerné "közibe" is. Házunk pincéjében volt ugyanis egy sörraktár. Milyen lehet egy ilyen sörszagú fasz, gondoltam bizony már magam is, és nem voltam közömbös a Horak úr iránt.


forrás: [origo]


Lehetett úgy jó harmincas a Horak úr, pozsgás-piros arc, atlétatermet, kis szõke bajusz, kopaszra borotvált, szépen gömbölyödo kuglifej, egyik fülében aranykarika. Ez fõleg nagyon vonzott engem. Egyáltalán, a Horak urat kimondott férfiszépségnek tartottam akkoriban. És akkor még az öltözéke! A pikémellény, netán a már-már vasárnapias, galambszürke, gyöngyhalvány öltöny! Nem volt semmiség az örökös óralánca sem, súlyos ezüstlánc, rajta fityego: egy kis sellõ, pucéran! Bámultam ezt a férfitornyot, és egyre többször gondoltam, mekkora lehet a lába közt a lényeg. És a fenébe kívántam a Reinthalernét, amiért olyan hegyesen-begyesen társalog és édeleg a Horak úrral. Igen, begyesen, mert a blúzából a fél melle kilátszott, a szoknyáján meg, nem volt vitás, csak egyet kellett rántani, és nem volt az kétséges, hogy a könynyû vörös - vörös! - selyem és a fekete redok alatt tök pucér. És így társalgott, édeskedett a Horak úrral. Rohadt kurva, gondoltam.

Hát egy nap a Horak úr, épp pikémellényesen, ott állt a Reinthalernéval szemközt, szõke-szõrös keze kinyúlt, elmarta a dög kurva mellét, de a Reinthalerné rácsapott a mancsra, úgy "ejnye-ejnye-rossz-fiú" modorban, de a Horak addigra már csavarintott egyet a bimbóján, és láttam, a Reinthalerné szeme kéjben úszik. És a söröshordók lovagja nem adta alább. Vagyis épp hogy alább kezdett kereskedni. Mint aki azt mondja, jó, akkor nézzünk másik változatot. És a Reinthalerné könnyû szoknyáját grabancolta meg a Reinthalerné lába közt, de akármibe lefogadtam volna, a selyemanyaggal a pinaszõr is a kezében volt már. És a dög kurva megint csak úgy tréfásan lökte el, ami vagy arra utalt, hogy "most ne", vagy hogy "pici türelem", ne itt. És ahogy felsikoltott. Beszéltek is valamit akkor, de szívesen hallottam volna! Csak ennyire közel azért nem merészkedhettem. Végül a Horak úr eltûnt a kapualjban, hát ki megy utána, a Reinthalerné. Megy utána! Le a pincébe. Merthogy a Horak úr a pincébe ment le.

Kivártam egy kicsit, aztán utánuk lopakodtam, persze nagyon elõvigyázatosan. Jól jött egy kiszögellés, ott a falhoz tapadva megálltam, lestem. Szemem hamar hozzászokott a félsötéthez. De csak a sötét volt "fél", amit láthattam, az nem, hát nem, az egészen erõs dolog volt. Mert a Reinthalerné vörös blúza ki volt gombolva, láttam hatalmas fehér kebleit, rajtuk a Horak úr szõrös mancsát. Gyurmálta a hatalmas fehér kebleket a Horak úr szõrös mancsa, de úgy, hogy akaratlanul is a pinámhoz kaptam a két kezemmel. És a Horak úr slicce ki volt gombolva, és a Reinthalerné épp abban a pillanatban kapta a kezébe a Horak úr faszát. Olyan hosszú, fehér és vékony "penge" volt ez a fasz, igen, ez jutott az eszembe, penge... hogy ilyet még nem is láttam. Hosszú, de olyan hosszú, hogy a Reinthalerné a két kövérkés kezével se tudta rendesen "végigfogni".

A Horak úr közben iszonyatosan szuszogott, kopaszra borotvált fején verítékcseppek fénylettek. Felszuszakolta a Reinthalernét egy söröshordóra, de mint aki pontosan tudja, a "hölgy" mely testmagasságánál milyen magasra kell ültetnie a... hát az "Õmegkúrandóságát". Õnagyságát. És villant a penge, de még nem volt benne a Reinthalernéban. És a dög kurva könyörgre fogta: "Gyorsan, gyorsan, Horak, nem bírom ki soká!" Akkor a sörösember mást gondolhatott, testi erejében - abban a barom nagy testi erejében! - bízva leragadta a hordóról a Reinthalernét, csak úgy "magára kapta", a nõ két lába a Horak úr két izmos vállán, és akkor a penge már nem hiába villant, eltûnt a sûrû fekete szõrzetben lenn. "Jézusmáriaszentjózsef", rikácsolta fojtott hangon a Reinthalerné, "Horak, maga egy isten, Horak, egy disznó isten... Horak... Horak..." - így hörgött.

A Horak meg úgy baszta, mint ahogy az újságban az van néha, hogy harminc késszúrással. Döfködte a Reinthalernét a pengéjével, közben a sellõ az óraláncán oda-odaért néha a Reinthalerné mellbimbójához, a fülbevaló meg egyre vadabbul lengett. "Ne még... nem bírom ki... mindjárt... jézusmária... most... most... de még ne, Horak... Horak... tartsa vissza... még, Horak, még... ha az én uram így tudna baszni, ha csak fele így... jaj, Horak úr, ez nagyon jó, nagyon jó... még, még... maga nem tudja... Horak, basszon meg minden nap..." Megint ez jött! "Horak... Horak... nem adom másnak, Horak úr... basszon... öljön meg... egyszer meztelenül... egyszer pucéran is kell basznunk... ismeri a..." - és mondta a hotel nevét. "Oda viszem el egyszer, Horak... ott akkora ágyak vannak... jaj, megint... Horak, Horak úr..." És a Reinthalerné folytatta. Hogy pucéran, hogy fetrenghetnek, hogy az ágy alatt is, a klotyón. És figyeltem, próbáltam kikövetkeztetni, ilyen rövid idõ alatt is hányszor élvez el. Akkor végre lecsitult a Reinthalerné, visszahuppant a földre, de így is egyre csak a Horakot csókolgatta, az izzadt nyakát, leszopta a kis sellõt az óraláncon, szájába vette a fülbevaló-karikát.


A sörösember szivarkára gyújtott, aztán ráérõsen megkérdezte: "Hányat élveztél el?" Csak így. "Ötször megvoltam" - felelte a nõ. "Hát a férjeddel hányszor szoktál?" A dög kurva, lefogadtam volna elõre, azt mondta: "Azzal? Rég már soha egyetlenegyszer se." Horak röhögött. Megkérdezte: "Szoktatok egyáltalán kefélni?" Elõre sejtettem a választ. "Minden szentidõben egyszer, de az uram akkor is épp csak felmászik rám, bedugja, aztán már el is sül neki, és ezt élvezzem én...!" A Horak úr gúnyosan nevetett megint: "Miért nem közlöd vele, mit várnál tõle, hallod?" - "Ugyan, az se segít. Már mondtam neki iksszer, de õ csak kinevet, azt akarja bemesélni nekem, hogy minden férfi így csinálja. Fogalma sincs, hogy más farkakat más oldalukról ismerek." Horak erre megint röhintett egyet, de nem szólt.

A nõ folytatta: "Higgye el, sokat gondolkodtam én már ezen. Vegyük úgy, rendben, egyszer elélvezett, de akkor jön a második numera, világos, hogy az lassabban. Hát közben én is megtalálhatnám a számításomat, ahogy akkor így bedugja. Az ám, de nem dugja be, mert másodjára sehogy sem akar neki felállni. Hiába csiklandozom, hiába dörzsölöm, hiába szopom... csak nem és nem." Kis szünetet tartott. "Hát persze, persze", folytatta akkor, "igazi férfi kell az igazi élvezetekhez. Az uram például, mikor sikerült egyszer másodján is fölállni neki, hát pont a számban, mi lett? Horak úr, odagecizett a nyelvemre, egy francnyavalyát nem ért az összes igyekezetem." Horak kicsit rendbe hozta magát. Eligazgatta óraláncát, nyakkendojét, minden - és nagy nyugalommal azt kérdezte: "Azért arra kíváncsi lennék, hogy megy ez, szájban, érti, ugye? Még sose próbáltam." - Közben még mindig a nõ melleit markolászta. Reinthalerné mellei nekem is nagyon tetszettek. Ó, bár nõnének ilyen kebleim, gondoltam.

"Ugyan már, Horak úr, viccel velem? Maga holtbiztosan mindent tud. Minden ujjára akadhat egy nõje, de naponta. Nem létezik, hogy le ne szopták volna eddig, Horak úr." Rejtekemben azt gondoltam: a Reinthalerné minden szava arany. Biztos, hogy a Horak úrnak bármit megtesznek a nõk, és ami engem illet, én is mindent megcsináltam volna neki, annyi szent. Horak úr azonban makacsul kitartott iménti állítása mellett. "Nem, nem, még sose basztam szájba senkit, higgye el nekem. Ha mondom...!" S hogy Reinthalerné hitetlenkedve csóválta a fejét, Horak hozzátette: "Próbáljuk ki, mutassa meg nekem, hogyan is megy az." Most már, talán, mert kifáradt az elõzõ menettõl egy kicsit, a hordóra ültette, ott is hagyta a Reinthalernét, de a két kezét is a mellére csusszantotta megint, gyurmálni kezdte a duzzadozó bimbókat. "De hát magánál mit kéne szájba venni, Horak úr?", próbált tiltakozni a kurva dög Reinthalerné.


forrás: [origo]


"Magával rendesen is megy!" Erre a Horak elõkapta a farkát, és azt kiáltotta: "Dehogy megy! Nézze csak, milyen löttyedt!" És a fütyije, az iménti hosszú penge, tényleg szánalmasan fityegett csak a szép öltönynadrág elõterében. Reinthalerné egybõl odakapott, elkezdte a megmunkálást. Büszke voltam, hogy ismerem ezeket a mozdulatokat. Horak tovább csöcsörészte. - Hé, Horak úr, megint úgy felizgat mindjárt - nyögte Reinthalerné. - És most tényleg nincs több idõm. A Horak úr akkor még egyet nyomorintott a kurva dög nagy keblein, de úgy, hogy a fehér hús szinte az ujjai közt folyt ki. És lássunk csodát, Reinthalerné hirtelen elõrehajolt, szinte rádobta magát a lötyedék "pengére", szájába kapta, dolgozni kezdett rajta, de úgy, hogy a nyála folyása mellett "máriajózsef"-ek is szentültek elo a szájából. Ebben a pillanatban történt, hogy meghallottam a lépteket, fentrõl le.


Õk is meghallották, mert rájuk üvöltöttem: "Hé!" "Máriaszentjózsef", nyögte a dög kurva. "Valaki jön le." Holott talán a Horak úr tökébõl az ígérkezett, hogy onnét meg "valami jön ki". Egy felállás, de keményen, föltétlenül kijött volna az egészbõl. Reinthalerné ügybuzgalmán nem múlt. "Valaki van itt", mondta sokkal gyakorlatiasabban a Horak úr, és akkor már mit tehettem, kiléptem rejtekembõl, hevesen integetve, bújjanak el, ha tudnak. Csak bámultak. Elsõsorban rám. Horak tért magához elõször, tette el nyomban a farkát, gombolta a sliccét, Reinthalerné a visszatisztességesedést kénytelen volt a blúzával kezdeni. Magam ott álltam mellettük, fura kis háromságot alkottunk, hát persze, mert õket megszoktam már, nem jelentettek rám nézve semmi veszélyt, viszont aki a pincébe lefelé tartott, még ki tudja, miféle bajok forrása lehetett.

De csak a házmester volt az. Végigmért minket, seprûjére támaszkodott - rutin jellegû ellenõrzés volt az egész? -, köszönt, vagyis engem jószerint figyelembe se vett, aztán ment a dolgára. Vagy ki tudja, hova. Hát magunkra maradtunk. "Magunkra", jó kis kifejezés, az nem is kifejezés. Reinthalerné úgy tördelte viszont a kezét, mintha neki elõttem magát jaj-istenem-de-hogy kéne röstellnie, a Horak úr arcán meg talán õszinte zavarodottság tükrözodött. Mivel én meg ténylegesen nem tudtam, mit kellene csinálnom, ez rá is volt írva az õszinte arcomra, és a Reinthalerné így lépett oda hozzám, súgta a fülembe: "Semmit se láttál... igaz?" - "Hát, de mindent!" - "Semmit, te..." - "Hiába, mindent láttam" - ismételtem el. Akkor félrevont. "Figyelj", mondta, "miszlikre aprítlak, ha bárkinek említést teszel a dologról..." Említést teszek! Csaknem elvihogtam magam. Hol tennék "említést"? Tény, hogy elsõsorban boldog voltam, mert attól féltem már, verés lesz a vége, a verést meg csak a Horak úr farkával kapcsolatban tudtam volna elképzelni.

"Nem, nem, dehogy" - biztosítottam sietve dög kurva "õnagyságát", majd a Horak úrnak egy "csókolom"-ot rebegtem oda, ezt is a faszára értve. De a dolgok itt még nem értek véget. Mert a Horak úr odahajolt a Reinthalernéhez, súgott neki valamit. Az meg biccentett, odaszólt nekem újra: "Gyere ide, kicsikém." Én odamentem, átölelte a vállam, hízelkedve mondta, máris egészen más hangon: "Figyeljél rám, picinyem. Mit láttál te? Hogy itt mi elbeszélgettünk?" - "Nem, nem", így én, "mindent láttam." - "És mi volt az a minden?" Röstelkedve mondtam: "Hát maguk jobban tudják. Most én mondjam?" - "Mondjad, mondjad!" - "A kegyed csöcseit..." - kezdtem. Horak úr megint elvörösödött. De Reinthalerné feltalálta magát: "Ó, furcsa kifejezés, drágám", mondta, "a melleimet most is láthatod" - és a blúzára mutatott. "Nem láttál te semmit." Hát a Horak olyan ijedt volt, hogy megszántam szegényt, meg valahogy a szemérem is tiltotta, hogy neki mondjam a képébe. Ezért inkább a Reinthalernéhoz hajoltam, az õ fülébe suttogtam: "Elõször azt, hogy magát a hordóra ültette, aztán levette... felkapta, és..." "Felkapott, na jó. És?" "És beverte a faszát..." "Hova?" - zihálta a Reinthalerné. "A pinájába, na. A lába közé." "És tovább?" "És hogy maga fölajánlotta, hogy leszopja."

A kurva dög arcán torz vigyor jelent meg. És nem hagyta abba. Nem és nem. "Tudod, hogy hívják az ilyesmit?" "A mit?" "Ha valaki a szájával, na..." "Nem én..." De aztán gondoltam, felvágok inkább, azt mondtam: "Na, hát... naná." "Akkor mondd meg, kisegér, mondd meg, édes picikém, mi annak a neve, ha valaki bekapja?" "Á, inkább nem", játszottam meg a szemérmes kicsi lányt. De akkor váratlan dolog történt. A Reinthalerné nekilátott, hogy ott az orrom elõtt kigombolgassa megint a Horak úr sliccét. Csak ámultam és bámultam, ahogy elõvette a még mindig gyalázatosan elnyûttnek látszó szerszámot, kezébe fogta, s azt suttogta nekem: "Na, tessék... picinyem... nevezz a nevén mindent, amit csak tudsz. A Horak úrnak a micsodáját fogom én most a kezemben?" Dermedt némaság nehezült rám. Mire megy ki a játék? Ez egyelõre nem derült ki, de mivel tovább hallgattam, Reinthalerné tovább haladt a tettek hímes mezején. Állt pedig ez abból, hogy a Horak úr farkát - az még nem állt! - a kezembe nyomta. Egy szót se szólt, de arcáról biztatást olvastam le. Elkezdtem hát dolgozni a Horak úr szerszámán, s eleinte kerültem a tekintetét. De akkor felpillantottam, láttam, lángvörös az arca, és éreztem, a térde remeg, mint a kocsonya. Fokoztam hát a nyomást, finoman munkálkodtam, érzéssel. Micsoda érzéssel!


És akkor a Reinthalerné elkezdte szelíden nyomni lefelé a fejemet, de úgy, hogy a szám a Horak úr farkával volt egy magasságban, a dákó hegyével. Orjítõ érzés volt, ahogy a sörösember fasza remeg a kezemben, ahogy lüktetnek benne az erek. Nem bírtam ellenállni, kitátottam a szám, és nem is tudom, a Horak úr lökte be a farkát, vagy én szoptam oda finoman a fogaim közé, behúztam, aztán kitoltam, de nem egészen, közben értõ nyelvforgatással ingereltem - a Robert ugyancsak megtanított rá! -, és a Horak szõrös nagy keze cirógatni kezdte az arcomat. Majd lejjebb szaladt a jobbja, kutatta, hol a mellem - effélét nem talált, hogyan is találhatott volna. De a Reinthalerné, aki a fejleményeket figyelte - és nyilván a folyományokra várt! -, a fejem felett odanyújtotta a hatalmas kebleit, legyen mibe kapaszkodnia a Horak úrnak.

A Reinthalerné lett így - mondhatni - az erkölcsi támaszom. Ám a dolog nem maradt ennyiben. Mögülem fojtott "te... te..." kezdett hallatszani. Mi ez? És megjelent a lábam között egy kéz, de nem nagy és szõrös, mint a Horak úré, hanem húsos, kicsi: a Reinthalerné kezdte cumikálni a puncimat! Az ujja begyével, a körme végével, finoman, és ettõl az egésztõl csaknem az eszem ment el, magam is nyögni kezdtem, amennyire a Horak úr farkától bírtam, mert a most már kemény, hosszú "rúd" betöltötte a számat, hát kezdtem húzni-vonni rajta a bõrt, szánkáztam rajta az ajkaimmal, a nyelvemmel, csináltam mindazt, amit igazából a pinámmal szerettem volna mûvelni. De a Reinthalerné "zongorázása" se volt rossz ott lenn. Jóságos ég, villant át az agyamon, ezek itt engem kettesben basznak! Nem vitás, a Horak úr faszát nem tudtam teljes terjedelmében kiélvezni, akkora lett mostanra már, hogy a negyedénél több alig fért a számba, de a munkámmal érezhetõen elégedett volt.


forrás: [origo]


Tudtam, amit tudtam; éreztem, amit éreztem. A testem vonaglásából a Reinthalerné is felfoghatta, hol tart, melyik "kanyarnál" a Horak úrból várhatóan pillanatok múlva kispriccelõ geci, hát elengedte a puncimat, felvisított: "Ereszd el! Azt én akarom kapni...!" Mármint ami a Horak úr farkából mindjárt kiárad. S így is történt. A sörösember is megértette, kirántotta a számból a farkát, félrelökött, és a következo pillanatban a Reinthalerné már rajta is volt a hosszú dákó végén, és hogy mit érzett, azt az ájulásig elsápadó arcáról jól leolvashattam. Tényleg csaknem elájult. Megjegyzem, a dolog még nekem se volt újdonság. Legföljebb az irigység környékezte szívemet, és a Horak urat felírtam a kívánságlistámra, persze, csak úgy képzeletben. "Jaj... jaj... te...", így nyögött a Reinthalerné. "Tudod, hogy nevezik ezt?" "Úgy, hogy baszás. Kefélés, kúrás", mondtam lihegve. "Kamatyolás, dugás, üzekedés..." És még folytattam. "Folyás" - vágtam a Horak úr vörös képébe, és ajkam mindent kifejezett. Ne felejts, mondta az ajkam. Újra meg újra. Persze, némán.

Hanem a dolgok ennél sokkal konkrétabban, nem az érzelmek síkján játszódtak a továbbiakban. Nagy meglepetésemre a Horak úr fél kézzel elengedte a Reinthalernét - a kurva dög bal csöcsét -, és öt ujja máris ott volt a pinámnál, és sorra dugta be mindet... kisujj... gyûrûsujj... mutatóujj... és érezhetõen azt kutatta, nyitva-e már az alagút, de úgy istenigazából. Hogy akkor a magömlés után a dolgok természete szerint még jócskán felálló faszával megbaszhat-e, megkefélhet-e, kamatyolhatunk- e, és a többi. A bokorbéli kölyök kicsit már elvégezte az úttörõ munkát, de nem tartottam "ott", ennek ellenére kihagyhatatlannak éreztem a dolgot, hát megmarkoltam a Horak úr mutatóujját, és azzal kúrattam magam. A Reinthalerné zihálása, a csaknem arcomba lógó nagy keble, a fekete-vörös bimbók, meg a Horak úr vörös képe, káromkodása, verítékezése még jobban felizgatott, ütni-vágni szerettem volna magam körül. Akkor meglett egy menet... legalább ennyi meglett. Ha még nem is az igazi. Hogy készen voltunk, aztán a Horak úr végképp visszagombolkozott - most már több ereje se volt, tartania se kellett semmitõl -, azt mondta: "Ez a kis cafka már most egy kitanult rühes ringyó..." Reinthalerné megtoldotta a ritka bókot. "Egybõl láttam.

Micsoda kis rohadék vagy te, picinyem", mondta. "Hány tucatszor basztak meg? Vagy pár százszor? Már úgy a magad módján." Ebben sértés is volt, ez a "magad módján", de nem bántam. Fölényeskedjen csak, majd meglátjuk, ki nevet a végén, mármint a Horak úr fasza végén pár év, mit, pár hónap múlva netán. Azt mondtam hát, a körülményekhez képest szûziesen: "De tényleg még soha... alig..." "Picinyem", mondta a Reinthalerné, "édes kis puncosom. Ne hazudozzál. Hányszor csináltad? Mikor tanultad? Kitõl?" "Mondom, nem, épp csak... láttam odahaza, ahogy csinálják... a mama és a papa", állítottam, és az Ekhardnak beadott rablómese, úgy éreztem, itt is elmegy majd. Felballagtunk hát a lépcsõn, a kurva dög Reinthalerné meg én, a Horak úr egyelõre lent maradt még a pincében.

A kurva dög most egyszerre mintha a barátném lett volna, nem a riválisom, ugyan már, inkább boldog sorstársam. Horak úr volt mindkettõnk sorsa, és mint kiderült, remekül meg lehet osztozni ezen az erõs kanon, jutott is, maradt is kinek-kinek. Büszkeség járt át, de valahogy úgy megbizsergetett, mintha szó szerint a pinámból áradt volna szét a nagy érzés. Mert hát ez azért más volt, mint az Anna meg a Mizzi dolgai. Eszembe jutott a Ferdl, meg hogy a Reinthalernét a padlón megkefélte. Ferdl gyakran kamatyolt velem is így, és ez akkor megint csak összefüggés volt köztem és a Reinthalerné között. Nem bírtam tovább némán. Belekaroltam, azt mondtam, de még a lépcsõn fölfelé kaptatva: "Reinthalerné, az imént nem volt igaz, amit állítottam..." Ezt az "állítást" nem a Horak úr farkára értettem, bár hát az volt tényleg olyan, hogy azt lehetett mondani rá: "ez nem igaz". "Hogy mit állítottál te?", kérdezte Reinthalerné. "Na szóval, hogy... csak hogy még sose csináltam."


[origo]