Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 14.

Szerencsére hamar elaludtam. Másnap reggel azt kellett látnom, Ekhard úr beteg. Hevert csak a konyhában az ágyán, homlokán vizes borogatás - és volt egy olyan sejtésem, hogy nem csupán a homlokán. És tudtam, "minek okán". Én magam egész jól megvoltam már megint, épp csak hogy a lábam köze sajgott valamicskét. A "valamicském". Ekhard nem nézett rám, megjegyzem, én sem erõltettem vele a társalgást. Csaknem az egész napot végigaludta. Este, hogy elhaladtam fekhelye mellett, odasziszegte: "Ez a te bûnöd..." Hirtelen nagyon megijedtem. Szaladtam a szobába anyámhoz. Meg nem állhattam, rákérdeztem: "Mi baja az Ekhard úrnak?" "Fogalmam sincs", mondta közönnyel anyám, "beteg, hát az õ baja a nyavalya." De pár perc múlva anyám kiment a konyhába, s hallhattam, megkérdi: "Ekhard úr, tulajdonképpen mi baja?" Rettegve vártam, mit kell hallanom esetleg: "A Pepi hibája..." Ám semmi ilyesmi nem következett, az Ekhard úr csak azt morogta oda anyámnak: "Eriggyen már, aztán hagyjon békén."


forrás: [origo]


Azért csak nyugtalan voltam, a résre maradt ajtóhoz lopóztam, s azt hallhattam, anyám tovább erõlteti a dolgot. Mi van, mi ez... ilyesmi. Az Ekhard úr basszus hangon suttogott valami választ, mire anyám is halkabbra fogta a hangját, azt kérdezte: "De hát mit kell így... ennyit...?" A válasz nem késett: "Az a leány úgy felizgatott, hogy tisztára bolondot csináltam magamból." Jó ég, mi jön most. Remegtem, mint a nyárfalevél. Anyám azt mondta: "Szemét kis ribanc lehetett... hogy magát így kicsinálta, Ekhard úr..." "Nem, nem", tiltakozott az Ekhard úr, "nem volt az ribanc se még, fiatal pipihús volt, annyi idõs nagyjából, mint itt a maguk kislánya." Fellélegeztem. De anyám összecsapta a kezét: "És maga hajlandó ilyen gyalázatra? Valakivel, aki jóformán még gyerek, ahogy mondja..." Ekhard úr nevetett. "Még hogy gyalázatra, milyen gyalázatra? Még hogy én!" Ezt hajtogatta. "Mikor az a kis ribanc jött a mocskos mancsával, elõszedte a nadrágomból a micsodát... már tisztesség ne essék... a szájába vette, ahányszor csak kellett... nem volt ez a részemrõl éppenséggel semmi gyalázat!" Viszont ez önellentmondás volt az Ekhard úr szavaiban: igen, hát mégis leribancozott. Anyám borzadva csapta össze két kezét: "Jó ég, hogy ma már a gyermekek is milyen romlottak... na tessék, nem lehet rájuk eléggé vigyázni." Így anyám. De akkor rettentõ halkra fogta, és mert válaszul az Ekhard úr is, hát valami sejtelmem támadt, mit kérdezhetett anyám.

Az Ekhard úr igencsak felélénkült, azt mondta: "Nem, nem, aztán már hogy is... tövig nem mehet be egy ilyen fiatalkának... nem, nem, épp csak a hegye, alig több..." Szép kis társalgás, gondoltam. "Azért az is..." Ezt suttogta anyám. Majd megkérdezte: "És el..." A többit nem hallhattam, de pontosan tudtam. "El, el", bólogatott az Ekhard úr. "Hányszor?", kérdezte anyám. Aha - gondoltam -, helyben vagyunk! "Hatszor", felelte hangosabban Ekhard úr. "Viccel velem", sápítozott anyám, "ilyen nincs." "De, de, ha mondom." "Nagy kópé maga, Ekhard úr, miket akar beadni nekem..." Aha. Kedves jó anyám. Beadni...! "De Mutzenbacherné", könyörgött Ekhard úr, "higgyen nekem. És még valamit", tette hozzá, "a kedves férje még sosem... sosem csinálta... ennyiszer?" Anyám felvihogott. "Hogy hatszor? Miket beszél... ha én azt elmondanám... Ekhard úr..." És felforrósodott a hangja. Másnap az Ekhard úr állítólag még mindig beteg volt, tény, nem ment el sehova, ellenben alsónadrágban, papucsban járt-kelt a lakásban, és foleg anyámat kerülgette, ott ült mellette a konyhában, sutyorogtak... és meg mertem volna esküdni, hogy arról a dologról. Harmad- vagy negyednap az iskolából épp tízkor hazaengedtek minket, megérkezem a lakásunkba délelõtt, a konyhában senki.


forrás: [origo]


A szobába nyíló üveges ajtó, rajta függöny, bezárva. De nyomban láttam, az árnyak mozgásából, hogy anyám van a szobában az Ekhard úrral. Mivel az érkezésemre nem neszeltek fel, igyekeztem csöndben maradni, hátha majd hallok valamit. "Arról" volt szó. "Nem hallhatott maga semmit se", mondta anyám, tiltakozva bár, de kicsit kacéran "még hogy... hazug!" De ezt végképp nem haragosan mondta, a "hazug" kifejezetten évõdés volt. Ekhard makacskodott: "Jaj, ugyan, ugyan már. Maga azt mondta, még el se élvezett, aztán máris kész. És hogy a férje nem tud összehozni egy rohadt második numerát se..." Anyám nevetett: "Vagy úgy... hát tudja, Ekhard úr, a férjem örül, ha egyet is összehoz... De én ilyeneket nem szoktam mondani, a számra nem venném, hogy rohadt numerát, meg minden." "Nem venné a szájára a numerát?" Ezt kérdezte az Ekhard úr, és csak bámultam, milyen viccesen tudja kifejezni magát. Anyám mogorván felelte: "Számra venném, nem venném... biztosra veszem, más férfiak se tudnak többet, mint az én uram." "Hohó, és ha téved? Biztosíthatom, kedves Mutzenbacherné, a férfiak sok mindenre képesek. Magam például olyan hosszan vissza tudom tartani, ha arról van szó, hogy maga közben háromszor elélvez..."

Furcsa volt, hogy anyám erre nemhogy pofon vágta volna az Ekhard urat, de kéjesen vihorászni kezdett, azt mondta: "Hát mesélje ezt akárkinek, de nem nekem... Hiszem, ha látom... maga egy örök dicsekvõ..." "Dicsekv? Dicsekvõ? Én mindent be szoktam bizonyítani, amit mondok, csak alkalmam legyen rá." Anyám keze erre se mozdult. Hangja lett még pajzánabb. "Ó, kedves Ekhard úr, ó, ó. Miféle alkalomról beszél, úgy különben?" "Hát..." Most Ekhard úr térhetett a tárgyra, méghozzá a cselekvés hímesebb mezején, mert anyám végre felsikoltott. "Ha el nem enged, de rögtön, segítségért kiáltok!" Ezt mondta fojtott hangon. "Jaj, drága Mutzenbacherné" - mondta bûnbánóan az Ekhard úr, aki közben nyilván elengedte anyámat, az árnyjáték épp nem látszott. "Maga nekem oly rég a szívügyem. Az elsõ pillanattól tetszett nekem, csak nem vagyok az az udvarlós fajta. De higgye el, tûzbe-vízbe mennék... magába... bocsánat, magáért... már azt se tudom, mit beszélek, úgy zavarba hoz." Anyám nevetett. "Hogy hoznám zavarba én magát, Ekhard úr... De most már tényleg hagyjon, én tisztességes asszony vagyok, családanya, érti?" Karcsú, de jó felépítésû nõ volt az anyám, lehetett harminchét éves, vagy harmincnyolc, nem is tudom, akkoriban, és igazán nem volt löttyedt sehol. Arcbõre friss, haja ápolt, szõke. A szegénységünk ellenére. Nem is tudom, hogyan csinálta. Na, tényleg!

"Figyeljen rám", folytatta a kitartó Ekhard, "a lényeg az, hogy senki meg nem mondaná magáról, hogy már három gyereket szült. A teste másról árulkodik. Igen, a teste..." Anyám erre hosszasan hallgatott, és Ekhard Mester folytatta: "Vagyis hogy az arca, úgy értem... nem látszik rajta... nyilván másutt azért van ennek nyoma... ne vegye tolakodásnak..." "De, tolakodásnak veszem. Ugyan hol látszana rajtam, hogy hármat szültem", kiáltotta anyám, "a testem tisztára olyan, mint lánykoromban." Ekhard játszotta most a hitetlenkedot. "Menjen már, hát a nõk melle is tanúsíthatja... a bimbók..." "A mellbimbóim ugyanolyan bimbózók, mint voltak, és a testem éppolyan kívánatos, mint valaha volt." "Hadd lássuk" - csapott le erre a kijelentésre Ekhard úr. De anyám kihúzta magát a nyilván ki tudja hányadszor ismétlõdõ ölelésbõl, tapizásból. "Ha nem hiszi, hát ne higgye. Nem vagyok én hittérítõ!" Ezt mondta anyám. Hanem hát Ekhard úrnak, a csábítónak ugyan mondhatta! Mert a következo pillanatban már halk sikoly hallatszott, és az árnyjáték elárulta: Ekhard a könnyû blúzon át megmarkolta anyám bal mellét. Anyám hiába küzdött, a bal melle kiszabadult ugyan, de Ekhard úr akkor a jobb mellét kapta el.


forrás: [origo]


"Na de ilyet! - kiáltotta Ekhard úr. - Na de ilyet! Tényleg, mint egy zsenge szûzlányé. Asszonyom, olyan a melle. Ezt én nem hittem volna. Életemben nem találkoztam ilyen esettel." Talán hízelgõnek vette, hogy õ egy "eset", tény, hogy anyám gerlehangon felnevetett, így mondta: "Látja, látja, maga szemtelen, kétségbe vonja egy tisztességes asszony szavát." "De ha láthatnám is" - folytatta Ekhard úr, és hangjából kivettem, hogy a legszívesebben már "folyatná" is. "Igen, igen, drága asszonyom, igen." És láttam, ráfeszíti anyám mellére a blúzt, de úgy, hogy a mellbimbók átrajzolódnak. "Egy ilyen nõ... ilyen mellekkel... azért könyörög a férjének, hogy a második numerát is megkapja tõle? Ezekkel a csodás csöcsökkel..." Pofon most sem repült, ellenben anyám leszegte a fejét, így mondta: "Egy tisztességes asszony megadja magát sorsának." "Tisztesség ide-oda", fortyant fel Ekhard úr, "ha egy nõ nem kapja meg a férjétõl azt, ami neki kijár, hát mondja azt: hulljon a férgese. Igen, igen, ha mindez így van, hát tisztesség ne essék, a maga kedves férjére értettem ezt, asszonyom. Akkor kegyedet nem köti többé kötelesség. A természet megköveteli a maga jogait..."


Az árnyjáték elárulta, hogy Ekhard úr e szavak kíséretében elõvette, kihámozta a blúzból anyám melleit, tenyerébe tartotta a... Igen, mint azonnal mondta is: "Két drága gyümölcs". "Menjen már, hagyja abba ezt" - suttogta anyám. És újabb szabadulási kísérlet következett. De Ekhard sebtén odahajolt, megcsókolta anyám bal mellbimbóját. Láttam, ahogy a mell is, a test egésze is beleremeg. "Hagyja abba... hallja! Hagyja abba...!" A suttogó hang nyomatékos volt. De Ekhard a nyomatékot messze másképp képzelte. "Jaj, ne... mi van, ha beállít valaki..." Ekhard a beállítást is...! Tudtam jól. Anyám ott állt annál a nevezetes dupla ágynál. És Ekhard Mester keresetlen egyszerûséggel rálökte. Majd õ maga rögtön ott volt anyám két lába közt. Két lábával anyám pediglen kapálózni kezdett. "Ne... jaj, ne", suttogta, "nem akarom... én rendes nõ vagyok... rendes nõ..." "Ugyan, mi az", dörmögte Ekhard, "egyszerûen egy másik dákóval fog megismerkedni, és remélem, rendesen." Hogy milyen szellemes volt! "De nem... én még soha... mással még soha...! Kérem, hagyjon vagy sikítok..." Ekhard közben rég elõkotorta a farkát, feltûrte anyám szoknyáját, a bejáratot kereste.


forrás: [origo]


"Menjen már, mondom, egyszer... az sehányszor se... Nem maga mondta?" Tényleg, micsoda ötletek hirtelen! Ekhard úr, Ekhard úr! "Ha valaki jönni talál..." Így még mindig, bár erõtlenebbül már, anyám. Ekhard úr szerszáma, az árnya, erõsebbnek látszott azonban. "Senki se jön", mondta Ekhard úr, "rajtam kívül. De nem kívül, nem körülbelül... hanem... belül!" És kezdte erõteljes, általam oly jól ismert, döfölõdõ mozdulatait. "Jaj, kérem, ne tegye ezt... ne tegye ezt velem... mit akar?" Ekképpen anyám. Mit akar! Jó vicc, õ sem akart mást, én csak tudtam. Akkor anyám fölvihogott: "Hé, bele se talál, nagylegény..." Ez megint más hangvétel volt, és Ekhard érezhetoen felbosszankodott. "Hol a lika, jön a bika..." Ezt mondta. Ezt! Anyám zihált, de máskülönben néma maradt. És Ekhard mohó igyekezetét siker koronázta. Anyám égnek vágódó lábaiból arra következtettem, hogy Ekhard, a bika megtalálta, hol van "a lika". "Na tessék, most megkaptad", hörögte Ekhard úr, "és a többi is rendes lesz, te!" Ismertem az ütemes zihálást, sejtettem, mit érez anyám, csak azt nem tudtam, én magam mit tegyek. Kéjfülelõként-árnylesõként maradjak-e ott, vagy menjek le esetleg a pincébe, hátha jön a Horak úr - és kúr. Végül a kíváncsiság gyõzött, nem a kúrhatnámság, maradtam. Anyám kezdte viszonozni Ekhard úr igyekezetét.

És a "bika" buzgón folytatta. Mondta is a magáét: "Te... hát tudsz te, látod... te rendes nõszemély... És milyen rendes puncid van, hû, a nemjóját, de jó... forró, mint a láva... fortyogó, de mennyire. Megfingatlak, ne félj cseppet se. Jaj... nekem már jött volna... az elõbb... de visszafogom. A te kedvedért." És zajosan keféltek tovább. Anyám vette át a szót. "Ó szentisten, jézusmária... de jó ez... de jól csinálod, te szar... de jól. Miattam nem sültél el? Miattam? Ó, de jó... baszszad, mard el a mellem is... szereted a nagy dudákat? Dudálj! Te, rohadt gané... bassz, te drága..." És így, ami belefért. Vagyis, ami az Ekhard úrból anyámba belefért, annak ilyen hatása volt elsõre. "Nyugalom", intette õt az Ekhard úr, "baszlak én téged, abban nem lesz hiba... de most megint visszatartottam... másba rég elsültem volna már... de neked az kell, hogy te élvezz... hát élvezz akkor, élvezz, na... rendesen..." Ekhard úr a tudását, mit tõlem szerzett, ekképpen fitogtatta, miközben a farkát anyámban, akit nem is oly végsõ soron, én kerítettem el neki, nyilván buzgón forgatta. De úgy, hogy anyám elélvezhessen "rendesen". "Te isten...", hörögte anyám, "nekem ilyenem még nem volt... a férjem hozzád egy senki... a férjem egy senki... egy szar senki, nem tud baszni... te, ördög..." Ekhard úrnak a jelek szerint a gyakori "leördögözés" lett osztályrésze házunkban. "Kefélj, te... csináld..." Anyám szinte nem talált szavakat, annál jobban hörgött és zihált.

"És ha most kihúznám? Hogy megint dugi-dugi...?" Ezt kérdezte az Ekhard úr. "Nyugi-nyugi, dugi-dugi!" Miket nem mondott! De anyám: "Te... nekem ez... most jön... jövök, megvan... te! Te isten! Gyönyör... te..." Összevissza beszélt, és rúgkapált. "Akkor hát?" Az Ekhard úr árnya firgettforgott. "Jöhetek én is, mi? Azt akartad, hogy meglegyen neked. Megvan, akkor most? Baszhatlak? Ami belefér?" "Ami belefér, te... ami belefér! Jaj, istenem, ha én ezt tudom, hogy ez a baszás...ha én ezt tudom... hogy te mit tudsz... így tudsz dugni... te... gyere!" És anyám elsírta magát, arcán a hála könnyei folyhattak, a boldogság patakjai. Ekhard úr sem állhatott messze attól, hogy - alul - eleredjen. És dugta, dugta anyámat nagy ügybuzgalommal, vadul. "Te, én már elmentem... megvolt" - közölte vele szinte minden összefüggés nélkül anyám. "Jó, azért jövök most én... ha megengeded..." Anyám nem nagyon értette, de Ekhard úr farka ékesebben szólt, mint a szája. Anyám váratlanul újra kitört, két nagy döfés közt: "Te... nekem megint jön... hallod? Elélvezek! Elélvezek másodszor is... te... hallod?" Ekhard hallotta, és a hallottak értelmében fokozta erõfeszítéseit. Fortélyait is bevetette.

"Játsszak a csöcsöddel? Jó nagy dudáid vannak", közölte anyámmal. "Most már nincs az, hogy jaj-én-rendes-nõ vagyok, most már megkaptad rendesen, mi?" "Jaj, meg, jaj, te... basszál... lõj meg... lõj meg...!" Ekhard szinte tombolt rajta. Tehette ezt annál is könnyebben, mert alaposan megkapaszkodott anyám melleiben. És belelõtt anyámba. Aki eszeveszett örömmel fogadta magába a sûrû levet. "Jaj, érzem... - így sikoltozott fojtott hangon. - Jaj, te... Megvagy, megvoltál... hogy micsoda farkad van, hallod? Nem baj, ha felcsináltál, az se... a te gyereked lesz az... te, te... Még! Mit beszélek - kapott észbe akkor. - Jaj, ha a férjem... - folytatta -, ha az így tudna... csak lõni is, ahogy te... Kell a csöcsöm? Nesze, rágd, harapd..." Aztán elcsöndesültek. Feküdtek egymáson, némán. Az Ekhard úr, jól tudtam, messze lehetett a kimerültségtõl. Vártam, mikor kezd újra akciózni. Kicsit fölemelkedett, nyilván jelezte anyámnak, mi legyen, hogyan várja, és anyám ráhajolt az Ekhard úr farkára. "Ilyen hamar föláll neked megint?", kérdezte ámuldozva anyám. "Te csõdör...!" Aztán hirtelen a fejéhez kapott. "De szégyellem magam", ezt mondta. "Hát sose szégyelld", mondta az Ekhard úr, "most már egyre megy. De menjünk az egyrõl a kettõre is, akkor." "Jaj, ne... hátha jönnek", hadarta anyám. "Jaj, édes farkam, te... micsoda szép farkad van, micsoda szép szerszámod. Hadd fényesítsem ki!"


forrás: [origo]


Azzal se szó, se beszéd, bekapta az Ekhard úr faszát. És szopta, és az Ekhard úron volt a nyögések sora, aztán kirántotta a "fényesített szerszámot" anyám szájából, és anyám nyilván csak ámult-bámult, hogy a szerszám még nagyobb. "Gyere... dugni" - mondta az Ekhard úr, de anyám riadtan nézhetett rá. "Mi? Hogy még egyszer? Képes vagy rá?" "Ötször is, ha kell", mondta az Ekhard úr, és legalább most nem tódított. Vajon holnap is az ágyat nyomja majd a konyhában?, gondoltam. Meddig jutnak, tényleg, hányig? Ez õszintén érdekelt. "Csak haza ne jöjjön senki", mondta anyám. "Nem fog", mondta Ekhard úr. "Ne is, jaj... mert nem bírom... nem bírom nélküled... gyere" - vetette rá magát megint az Ekhard úr faszára. "De ha félsz, jobb, ha ülve csináljuk", javasolta az Ekhard úr. "Gyere, ismered ezt a figurát?" Az egyik székre telepedett, sötét nadrágjából kiállt a fasza. El tudtam képzelni, milyen vörös. "Ó, te... így még jobb, így még jobb..." - ezt nyögte anyám. "Te csõdör, te..." Ördögbõl az Ekhard úr ekképpen csõdör lett. Nem tudtam, el merem-e ismételni neki majd a minosítését, ha én kerülök sorra egyszer megint. "Te csõdör... te szép farkú csõdör..." Így anyám. "Jaj, mintha a számon jönne ki... te... fölbaszol a torkomig, ha így csinálod, te..." Hát ez minden nõnek eszébe jut, tûnõdtem. "Akkor jó" - mondta tömören az Ekhard úr.

Elképzeltem, anyám is milyen tömören érzi magában, amit érez. "Mard el a mellem, hallod, mard el a mellem... jaj, a mellemben is ott a farkad, a mellemben is... jaj, megõrülök." "Csak nyugodtan", hörögte Ekhard úr, teljes fölénye tudatában. "Jaj, tizenöt éve élek... tisztességes házasságban... ez nem tisztességes... hogy a férjem... egyszer se baszott meg így, én ezt nem érdemeltem... a férjem nem érdemli"! Hadart összevissza, bár nem minden logika nélkül, anyám. "Nem érdemli, hogy hû legyek hozzá, jaj, istenem, nem érdemli..." Melle föl-le táncolt. Ekhard most engedelmeskedett a felszólításnak, elkapta a dudákat. Nagy-jó kedve lehetett, mert õ maga elkezdett felfújt pofával dudálni. Ez volt mindennek a teteje. És utána hol az egyik, hol a másik bimbót vette szopásba. Persze, dudálás nélkül immár. "Megint... megint jön... én megõrülök, te... mit csinálsz te velem, egyfolyton élvezek..."

Anyám már a szavakat se formálta rendesen. "Egyfolytán... élvezek... te... hallod, élvezek..." És karjait az égnek vetette, lábai helyett. "Na, akkor" - ismételte egyre az Ekhard úr. "Te, énbelõlem kifolyik minden... kifolyik az élet, megölsz engem, te... jaj, hát megint... hát megint... megint!" Nem sok idõbe telt, és Ekhard úr a találó mondások helyett hörgésekbe kezdett, és elkezdte emelgetni anyámat, egyértelmûen az elsülés érdekében. Markolta vadul anyám melleit, aki azonban nyilván semmi fájdalmat nem érzett. Hanem valami mást, azt, hogy az egyik visszahuppanáskor belesül az Ekhard úr farka a lukába. "Jaj... te..." Ennyit mondott csak - mondott? -, aztán egy darabig csend volt, mozdulatlanság.


[origo]