Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 11.

Csak mosolyogtam. És Alois, aki a nõ túlfelén ült, a hatalmas keblek felett szintén rám nézett. Klementine azt kérdezte továbbá: "Ismered már ezt a figurát?" Figurát? Válasz helyett megint csak mosolyogtam. Az öregecske nõ tovább faggatott. "Csinálták már így veled? Csináltad már így?" Ég tudja, miért, ezzel a nõvel szemben nem akartam tagadni a dolgot. De igent se mertem volna mondani, így harmadszor is elmosolyodtam, és olyan szemérmetlen vigyorra szaladt a szám, hogy azt nyugodtan értelmezhette úgy az Alois "dadája", mint aki néma beismerõ vallomást tesz, de büszkélkedni a világért sem akarna. Klementine így vélekedett: "Kiderül mindjárt."


forrás: [origo]


Azzal már gyûrte is, tûrte is föl a szoknyám, nyúlt a lábam közé, de jó alaposan, meg is tekintette, ekképpen mondta: "Hû, a nemjóját, itt azért már estek némely dolgok!" Észbe se kaphattam, kisujjával már furakodott fel a lyukba. Felkiáltott: "De hát itt már be lehet hatolni!" E közlése jószerint Aloisnak szólt, s egyenest neki mondta aztán: "Alois, itt már behatolhatsz!" E szavak hallatán megrezzentem, kicsit rám jött valami borzongás is, és akkor Klementine rögvest feltette a kérdések kérdését: "Megbasszon az Alois, de most, rögtön, rendben?" Tétovázás nélkül azt feleltem erre, hogy: "Meg." Miért, már azt hitte, a végén csak nekem nem lesz részem itt semmiben? Állhatok üres kézzel, üres mindennel. Hát Klementine az Aloishoz fordult megint, azt mondta: "Na, szép fiúka, meg akarod kettyinteni a szép kislányt? Hm?"

Alois felállt, közeledett volna hozzám. De Klementine visszafogta. "Várj", közölte, "elõbb rendbe kell hoznom a farkincádat." Ez az elõvigyázatosság nyilvánvalóan jogos volt, mert a "farkinca" eléggé gyalázatosan lehasznált állapotban leledzett. Kicsit sokat vállalt magára a nemes szerszám a klementinei küzdelmekben. Nem vitás, magam is rendbe hozhattam volna, csak hát Klementine módszerével mégsem. Mert addig rendben, hogy a szájába vette, kicsit megnyalogatta, de aztán Alois farka oda került a hatalmas keblek közé, melyeket az öregecske kéjlány összenyomott- dörzsölgetett, hát nem vitás, hogy Alois micsodája olyan jól érezhette ott magát, mintha egy dús far két pofája közt élné világát. A derék Klemeintinét a jelek szerint ez is felizgatta, egyelore tehát õ járt jól megint, és már-már attól féltem, nekem ilyképp sem jut semmi. Klementine szája egyre járt, már úgy értem, mondta a magáét: "Hát hová lett az én kis Loisom, az Aloisli...? Mikor itt vannak a finom cicik, a jó nagy cicik, hé?


forrás: [origo]


Micsoda...? Hogy lassan mintha erõre kapna...? Hát el is várom... Hát ki kamatyolt az imént olyan szépen...? Ki kefélte meg a hû Klementinét? Ki? Ha nem a Loisl... akkor kicsoda? Na, Loisl, Loisl..." Így gügyögött védencének, aztán hozzám fordult, így közölte: "Tudod... éjnek évadján... mikor már csöndes a világ... a kicsi Loisl idelopakszik a díványra... a jó Klementinéhez... itt aztán... éli világát... jól megvagyunk egymással... Alois és Klementine... és a Klementinétõl sokat tanult õ, ugye, sokat tanultál... ugye, meg fogod mutatni ennek a kis cukorfalatnak is, na, Loisl..." Mondom, már tényleg attól féltem, hogy nekem itt befellegzett, amikor az Alois farka váratlanul elõbukkant a dudák közül, s õ maga azt kérdezte: "Akkor most vegyem sorra a Pepit...?" És a szerszáma ismét szálegyenesen állt, és alig bírtam visszafogni magam, hogy el ne kapjam, csak közben folyton retteghettem is, nem fogja-e végül ez az ocsmány nõszemély megtiltani.

Hogy aztán mi volt az igazi indítéka: a hallgatásomat akarta-e megnyerni az engedélye révén, vagy õ maga akarta élvezni a baszás látványát, máig nem tudnám megmondani, na. Fõ az, hogy áldását adta a dologra, félrehúzódott a díványon. Odadõlhettem, ölébe kellett hajtanom a fejem. Alois akkor nekilátott, rám mászott, eloször is felhajtotta szoknyámat, majd - ugyanolyan komoly arccal - tágítgatni kezdte a rést, s kézi munkája után ugyanazzal a váratlansággal és hirtelenséggel vágta belém a szerszámot, mint a pincében elõzõ nap. Csak akkor álló testhelyzetben csináltuk. De jó lett volna mondanom neki valami kedveset, megsimogatni a fejét, hálásan, igen, mert ütemes lökései nyomán a velõ megremegett a csontjaimban. Olyan jó volt az egész! De Klementine miatt szégyenlõs lettem hirtelen, annyira fura volt, ahogy az arcomba bámul.


forrás: [origo]


Néma maradtam hát, az öregecske leányzó annál többet beszélt. "Jó?", kérdezte. "Na, élvezed?" "Nagyon", feleltem. "Rendesen benned van?" "Tövig", nyögtem. Klementine karja akkor meglendült, s keze, a húsos kis fehér mancs, hamarosan ott tapizott a lukam körül, és Alois heréit is fogdosni kezdte. Nyögtem, már csak azért is, mert fejem a két nagy duda közé csúszott, s attól kellett félnem, megfulladok. Újabb érdeklõdésére, hogy jó-e a dolog, nem feleltem, csak pislogtam, majd behunytam a szemem. "Na, tessék", mondta Klementine, "a Loisl jól csinálja..." "Jól" - üvöltöttem, és a seggem táncot járt Alois lökései alatt. "Basztál már ilyen jót, basztál? Valaha is?", hangzott a következõ kérdés. "Soha..." És tényleg megesküdtem volna rá, ilyen gyönyörûséget még sosem éreztem. "Különben kivel kamatyolsz?" - hangzott a következo kérdés. "A Ferdllel", válaszoltam. Merthogy a Ferdlék már nem laktak ott.


Klementinét azonban nem lehetett olyan könnyen rászedni. "És még kivel?" Ezt olyan szigorúan kérdezte, hogy nem volt mese. "A Roberttel." "Tovább...!" "A bátyámmal..." Alois ostromszerszámának lökései nyomán szinte önmaguktól szakadtak ki belõlem a nevek, a szavak. Iszonyú kéjeket éreztem. Szerencsére Klementine abbahagyta a faggatózást, s talán azért, mert újabb ötlete támadt. Kigombolta a mellénykémet, feltûrte a blúzomat, megnyálazta pár ujja begyét, aztán elkezdte dörzsölgetni finoman a lapos melleimet, ám oly eredményesen, hogy a bimbók, ha nem is hegyesen, de domborodva válaszoltak a kezdeményezésre, s következett akkor a vénlány nyelve is, és csak ámultam. Meg ez is gyönyörûség volt.


forrás: [origo]


Alois lent mindegyre a lukamat tágítgatta, és ahogy forgatta bennem a farkát, még csiklandozott is vele, csaknem megõrültem. Nem csoda, hogy mind e kezelések eredményeképpen eljutottam a csúcspontig, sikoltozta közöltem: "Jaj, megvagyok... megvagyok..." Egész testemben ott száguldozott a kéj, a gerincemen végig, a mellbimbóimnál, és persze az ölemben, az ölemben, de zaftosan, zaftosan! És akkor elhangzott a varázsszó, Alois ugyanis felkiáltott: "Elég legyen, most én jövök!" Vagyis hogy el fog sülni hamarost. Hát nem akartam megfosztani ot pici gyöngyének látványától, így gyorsan összébb szorítottam a pinám nyílását, de az Alois ismét behatolt. Boldogság volt! Mert ahogy a Klementine meg a mellbimbóimat cicerélte, még gyorsan háromszor egymás után elélveztem. Még ilyet! A harmadikra a lábujjam is belegörcsölt, a bal lábam nagyujja. Felkiáltottam, de Klementine szája fáradhatatlan maradt.

És ekkor következett az Alois kéjes kis hördülése, és éreztem, a meleg gyöngyfolyadék rám cseppen-csurran. S ahogy odapillantottam, látnom kellett, nem is volt ez csepp csupán, hanem igazi kilövellés, amit már komoly elsülésnek lehet nevezni. Kínomban és kéjemben elkezdtem harapdálni a Klementine tenyerét. Az egész hadmuvelet úgy kimerített, hogy még vagy egy óra hosszát csak úgy hevertem tehetetlenül a díványon. Láthattam ugyanakkor, hogy Klementine Aloist továbbra is maga mellett tartja, úgy, hogy elélvezõm háta a dívány támlájának dõlt, s õ maga odafordult feléje, a lötyedék farkat a melle közé vette, mivel azonban most ez nem használt, száját vetette be.

Változott a testhelyzet, az Alois feje a Klementine két combja közé került, és az öregecske leányzó tövig bekapta a szerszámot, vagyis annak pillanatnyilag rossz "változatát". Hogy megjobbítsa, azért! Az Alois ugyanolyan komoly arccal tûrte ezt is, ahogy minden mást csinált. Klementine szája úgy csúszkált elõre-hátra, mintha baszás lenne ez is, és akkor az Alois annyit azért tett, hogy kezével megsimogatta az öreglány fejét. Ez így ment egy darabig, de akkor hirtelen azt kellett látnom, hogy nem a Klementine szája "jár", hanem az Alois szerszáma dugatytyúzik, tehát ez igazi kamatyolás már! Ilyen hamar megint? Az Alois farka akkor láthatóvá vált, de õ maga két kézzel ragadta meg a Klementine fejét, ráparancsolt: "Így marad...!" Na, nézzünk oda!

Persze, hogy néztem, és láthattam, az öregecske leányzó engedelmesen tátja-tartja oda a száját, az Alois meg szabály szerint megdugja... újra... újra... újra beveri neki. A szájába. Tehát nem volt ez közönséges szopás, több volt annál, épp csak hogy én magam szinte teljes közönnyel néztem, mert bennem aztán semmi se rezdült. Épp csak kíváncsi voltam, mi folyik, de szó szerint, folyik-e valami itt is majd a végén. Klementine teste bárhogy ránghatott, szája keményen szopta Aloist. Csak egyszer engedte el. "Gyere, bubi, húzz karóba... gyere... akár a seggembe..." De Alois nem engedett a kérésnek, könyörgésnek, azt zihálta: "Ide a mocsok szádat... ide... még egyszer..." És közben rezzenéstelen és korrekt volt az arca. Majd hirtelen, egészen halkan, fojtott, de ellentmondást nem tûrõ hangon azt mondta: "Elég legyen, most én jövök!" Láttam, húzza ki a farkát, azt is láttam, Klementine szája kap utána, majd hogy inkább lökné el, mert a dákó veszélyesen rángott, dagadozott, és tudtam, következik a spricni. Klementine is tudta.

"Bubi, ne a számba, a pinámba, ne a számba..." Egy kicsit így küzdöttek egymással, Alois mindenképpen a Klementine szájába akart gyöngyözni, ez elég volt a Klementinének, õ volt a helyzet úrnõje, hát az õ akaratának kellett teljesülnie. Az Aloisnak alul kellett belésülnie! Ezért hát felkapta a fiút, mint egy rossz kölyköt, hanyatt vágta a díványon, s õ maga, felhúzott szoknyával, hirtelen, de egy pinavillanás alatt ott termett a keményen álló dákón, meglovagolta a Loislt, és a végeredmény nem lehetett kétséges.


forrás: [origo]


Itt Alois szájának kellett dolgoznia, be is kapta a kisujjnyi rügyek egyikét, szopta, és testmozgásából, mely korántsem volt olyan szenvtelen, mint az arckifejezése, a bolond is kiolvasta volna, hogy alul élvezett bele a Klementinébe. És passz. Úgynevezett "ozsonnára" - így mondták - csokoládét kaptam, de folyékonyat; ilyet se ittam még soha. Ahogy hazaindultam, a Klementine kísért ki, a sötét elõszobában még benyúlt a szoknyám alá, megcicerézett. Majd azt mondta búcsúzóul: "Hát észnél legyünk, ne legyen loncsos a szánk!" Amit nyilván nem a szopás nemes mesterségére értett, hanem a beszéd hitványságaira. S hozzátette: "Különben sose jöhetsz ide többé." Adott még egy tízest, úgy lökött ki az ajtón.


[origo]