Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 15.

"Jól van, jól van, köszönöm szépen", mondta erre õ, épp egy lepedõt hajtogatva. Odasuttyantam, elmartam a mellét, játszani kezdtem a nagy dudákkal. A Franz csak ámult és bámult. Reinthalerné magához szorított, így kérdezte: "Hé, te meg...?" "Jaj, mikor olyan jó", hízelegtem neki. Tûzpiros lett az arca, Franz felé sandított, mosolygott. Franz arca ugyanilyen lángvörösre gyúlt, ostobán elvigyorodott, közelíteni azonban nem mert. Akkor én már gomboltam is ki a Reinthalerné blúzát, elõkerültek a meztelen dudák. Õ most már végképp nem értette a dolgot. "Tényleg elárulhatnád, mit akarsz!" "Nem én, hanem a Franzl az, aki annyira szeretné...", mondtam tovább dorombolva. Éreztem, ahogy a Reinthalerné mellbimbói megkeményednek. "Aztán mi az, amit a Franzl annyira akar?", kérdezte, mintha nem tudta volna. "Na, most akkor én magyarázzam el...?", suttogtam oda neki. Erre csak elmosolyodott, hagyta, folytassam kisded játékaimat a dudáival. "Majd én vigyázok közben", mondtam gyorsan, azzal már hagytam is ott, Franzot meg jól megtaszítottam, hogy rajta. Repült is hölgyének keblére. Én meg a padlás elõterében szobroztam, ugyanúgy "felvigyázója" voltam a Reinthalernénak, mint ott lenn a pincében, mikor a Horak úr dugta.

A fivérem kedvéért ennyit minimum megtehettem. Ha jól nézem, ez volt életem elsõ kerítõnõi ténykedése - na, persze, ha anyám esetét leszámítom az Ekhard úrral, ugye, amikor tettem róla, ne legyen olyan kielégítetlen. Mert az Ekhard úrnak különben eszébe se jutott volna, hogy ott az a tökéletes és tökéhes luk, amely mellett az illetõ hölgy zsenge leányának két - egyelõre tökéletlen - luka is rendelkezésére állhat mellesleg; már ahogy õ képzelte, a barom állat. Franz ott állt hát, ahová löktem, szemközt a meztelen tényekkel, vagyis a Reinthalerné pucér kebleivel. A nõ meg e szavak kíséretében vonta magához: "Hát mi kéne, picinyem?" Bátyám nem felelt, de hát hogyan is tehette volna, mikor a Reinthalerné az egyik mellbimbóját a szájába nyomta nyomban. De csak mint egy csecsemõnek, és ez a csecs a mohó szájban különös gyümölccsé változott: fogyasztás során nem fogyott, hanem nõttön-nõtt. És az ajkak s a nyelv mozgása nyomán a felnõtt nõi test reszketni kezdett, és e "mozdulásokból" a dolgok fontos elmozdulása ígérkezett: hogy szavakra itt hamarosan semmi szükség nem lesz, vagy ha igen, legföljebb a dolgok túlhabzásaként, ahogyan ezt már én is a legeslegjobban tudtam. Gondoltam, olyan túl nagy felvigyázásra itt nincs szükség, ki jönne most a padlásra más - hát úgy döntöttem, beszállok inkább a játékba én is.

Reinthalerné rég letette a nagy kosarát, ráfeküdt, felhúzta szoknyáját, és ahogy a nagy, sûrû szõrû lukát elnéztem, az volt az érzésem, ebbe a bátyám akár bele is fejeselhet majd. A nõ ettõl fogva nem sokat tétovázott, megragadta a Franzlt, berántotta magába, hasának-alába, és a bátyám elkezdte a ti-tak-tik-tak óramûveletet, még jó, hogy nem kakukkolt közben. És a Reinthalerné máris vihogott: "Hé, de aranyos vagy te... hogy csikizel..." És nevetett és nevetett, de közben csak úgy mozdulatlanul hevert tovább, helyben. "Hogy ez a kisfiú mily remekül mozog, ejha, szajha..." Ezt nekem mondta. "Halljátok- e, gyakran... csinálhatja...?" "Hát igen" - ismertem el. "És mindig ilyen virgonc... vele?" "Ilyen", erõsítettem meg. "A Franz mindig nagyon gyorsan dug..." "Te kis dugattyú... - nyögte a Reinthalerné -, te kis lökettyû..." És hangjában ott burukkolt már a kéj. De azért megjegyezte: "Picim, azért mégse... ennyire gyorsan... hadd mozogjak én is kicsit... nem bánod meg... no, érzed?" És most már õ is mozgott. O meg mint egy szivattyú. Vagy egy vezérlõmû, inkább. Szépen beállította a Franz mozgását. Persze, a lényeg az volt, hogy a Franz nagyon jól állt õbenne. "Ó, elélvezek, elélvezek...", nyögte aléltan a nõ.

"De jó... és fõleg, hogy a Pepi így nyaldossa a fülem... mintha gecit csorgatnának bele... jaj, Pepi, nyald a fülem, nyald, picinyem!" "Na, akkor", mondtam. "Jaj, gyerekek... gyerekek..., hogy ti miket tudtok", ekképpen folytatta a Reinthalerné. Majd rettento nyögések közben, csak úgy hirtelen: "Te, kicsi Franzli... miért nem szopod közben a csöcseimet is?" Franz nekilátott, de megint úgy, mint egy csecsemõ. Tudhattam, mi jön mindjárt. Jött. "Hé, Franz, a dugást ne hagyd abba azért... mi van veled? Na, hagyd inkább a mellem, tisztára... lelottyadtál lent! Ez az. Nem megy a kettõ együtt?" Mert a Franz ezt még most se tudta párhuzamosan csinálni! Hogy fent is, lent is. Hát segítségükre siettem, hagytam a Reinthalerné füle-mélyeit, inkább én vettem munkába a dudáit. Így az arca fölé került a seggem, a Reinthalerné egybõl feltûrte a szoknyámat, és ujjával megkereste az adott pontot, tehetés szerint benyomult a lukamba, s magam is úgy érezhettem, megdugnak. Csaknem másodpercre egy idõben élveztünk el mindhárman. A Reinthalerné egészen odavolt a gyönyörûségtol: "Jaj, gyerekek... ti nem is tudjátok... mit jelent ez nekem... jaj, Franzl, ahogy elsültél, meg ahogy te is, Pepi... tisztára összelucskolódtál... jaj!" Akkor egy darabig így elnyúlva hevertünk, mint egy adag mosás, csak épp nem a tiszta, hanem a szennyes. Reinthalerné tért magához elsõül, és rögtön lelökte magáról a Franzot, engem meg a falnak taszított.

Mérges lett volna mégis? Magára? Ránk netán? "Na, de ilyet... gyerekek... hát ne!" Mit ne? Tény, kettesével vette lefelé a lépcsõfokokat, tûnt el. Franz és én kettesben maradtunk a kosárban, és én rögtön vettem a lapot, vagyis a Franz farkát, de egybõl, a számba. Ez jól jött neki, és reméltem, jönni is fog neki csakhamar megint. Így mondtam: "Megdugsz akkor...?" "Menj már", tiltakozott, "a Reinthalerné bármikor visszajöhet." "Na és? Tudja, hogy szoktunk egymással", így én. "Jó, de én most nem akarom!" "Miért nem...?" "Mert neked... neked nincsenek dudáid", közölte. A pofátlan! Hát felrántottam a blúzomat, mutattam neki két kis almámat. Erre õ játszani kezdett a bimbókkal, aztán rám feküdt. Olyan hamar felkeményítettem, hogy két pillanat múlva már tövig bennem volt. Jól baszott, azt meg kell adni. Hamar elkészültünk, feltápászkodtunk, hagytuk a mosást, ahogy volt, gecisen vagy sem, iszkoltunk el. Ettõl fogva a Franz folyton a Reinthalernét leste. De a nõ, ha találkoztak, már nem a padlásra vitte fel, hanem bevonszolta magához a lakásba, és tanítgatni kezdte, hogyan s mint megy a dolog, mik a figurák. Franz könnyen tanult, s ezt rajtam bizonyította utólag. A Reinthalerné elszemtelenedett, mert gyakran hozzánk is bekopogott most már, mindig valami átlátszó ürüggyel hívta el a bátyámat: "Franz, leszaladnál nekem a szatócshoz? Hoznál egy kis petróleumot?" Petróleumot! Mindig tudtam ilyenkor, hogy szatócs helyett a bátyám a Reinthalerné lába közén köt ki, a petróleum helyett meg egészen más fog folydogálni.

[origo]