A prostitúció állomásai (18+)

Az ókorban a prostitúció összeforrt a mitológiával és a vallással. Hammurapi törvényei között szerepel például, hogy egyszer minden fiatalasszonynak kötelessége a templom falain belül "odaadni" magát egy idegennek, és a szolgálataiért kapott pénzt a templom javára átengedni. A templomi prostitúció már az asszíroknál, a perzsáknál és az egyiptomiaknál is ismert volt. Az istenek szemében dicséretes volt papnõvel hálni, mert úgy hitték, ez pozitívan hat az állattenyésztésre és a termésátlagra. Az antik Rómában és Görögországban a Kis-Ázsiából és Észak-Afrikából átvett templomi prostitúció terjedt el. Idõszámításunk elõtt 594-ben Szolón létrehozta Athén elsõ bordélyházát, és az itt "tevékenykedõ" hetérák széles körû tájékozottságuk, mûveltségük és finom modoruk révén Athén elõkelõségei közé tartoztak.

A régi Rómában az olcsó kurvák kifakították a hajukat, és gyors szexet kínáltak, akár egy pohár borért vagy egy darab kenyérért. A tehetõsebbek nyilvános fürdõkbe vagy szoborcsarnokba csalták vendégeiket. Az utánpótlást vidéken, a meghódított területeken, illetve a rabszolgavásárokon szerezték be a bordélyházak tulajdonosai. Idõszámításunk után adóköteles lett a prostitúció. A szégyenpénz azt jelentette, hogy napi egy aktus után adót kellett fizetni. A szajhaadót a késõbbiekben szintén a keresztény uralkodók vezették be.

Az évszázadok során Európa kettõs érzelmekkel viszonyult a "test üzletéhez". A városok fejlõdése és a gazdasági fellendülés liberális szemléletet hozott. Megtûrték az örömlányokat, de tevékenységüket területileg behatárolták, és bordélyházakra, fürdõkre korlátozták. A keresztes háborúk alatt is gondoskodtak a katonák szexuális ellátásáról. A fõzés, takarítás és a mosás melett a szolgálólányokra hárult ez a feladat. Habsburg Rudolf megtiltotta a "kéjsóvár" hölgyek becsmérlését, õk ugyanis szintén az adófizetõk közé tartoztak, tevékenységük ennek ellenére továbbra is törvényen kívüli maradt. Hetente két pfenniget voltak kötelesek fizetni, böjti napokon és vasárnap pedig el kellett hagyniuk a várost. Az elsõ egyetemek megjelenésével nem csak a szellemi élet lendült fel, de a szenvedélyek is fellángoltak. Az elsõ örömtanyákról III. Albert herceg írt szabadságlevelében a 14. század végén. A tanácsosok feladata volt a bordélyházak berendezése, védelmükbõl az állam õrei is kivették a részüket.

A 15. századra az örömtanyák és a fürdõk jelentõsen veszítettek népszerûségükbõl, ugyanis sorban szedte áldozatait a szifilisz. I. Miksa direkt szifiliszbetegek részére alapított kórházat. A hatóságok és az egyház mindig is szükséges rosszként tekintett a prostitúcióra. Birodalmi és udvari gyûlésekeõl, zsinatokról szintén nem hiányozhattak az örömlányok. Az írások szerint a frankfurti birodalmi gyûlésen (1394) több mint 800 "szolgáló" vett részt, míg a konstanci zsinat ideje alatt 1500 prostituált tartózkodott a városban.

A középkorban a ruházkodás többek között azzal a funkcióval is bírt, hogy az egyes társadalmi rétegeket megkülönböztesse egymástól. Strasbourgban a laza erkölcsû hölgyek egyenkabátot voltak kötelesek viselni, Augsburgban a prostituáltaknak fátyollal, Bécsben egy sárga kendõvel kellett eltakarni arcukat. Hamburgban, Zürichben és Bernben szintén egyezményes fejfedõvel különböztették meg az örömlányokat az "erkölcsös" asszonyoktól. A reneszánsz idején Európában a kultúra, a mûvészetek és a tudományok mellett a prostitúció is felvirágzott, a kor prostituáltjai a kurtizánok voltak.

A 16. század elején törvényen kívül helyezték a prostitúciót. A bordélyházakat bezáratták, a szakma gyakorlását megtiltották. A kánonjog ugyancsak újabb szigorításokat vezetett be, és az egyház tûzzel-vassal küzdött a szemérmetlen életmód ellen. Súlyos büntetés (akár halál) várt azokra, akik megsértették a törvényt.  A kisakapukat ennek ellenére mindig megtalálták.
A 17. században az erkölcstelen hölgyeknek súlyos pénzeket kellett fizetniük, de olykor az is elõfordult, hogy megkorbácsolták õket. Mária Terézia is tiltotta és büntette a prostitúciót, a Constitutio Criminalis Theresiana például úgy rendelkezik; ha a szajha a vendéget meglopja vagy szifilisszel megfertõzi, le kell vágni a haját, fejét szurokkal bekenni és a templom elõtt megosotorozni.


II. József idején hivatalosan is engedélyezett bordélyházakat alapítottak. A 19. században óriási volt a szegénység, és sokan arra kényszerültek, hogy áruba bocsássák testüket, azonban a szifilisz elterjedése komoly problémaként jelent meg. Bécsben ez ellen úgy próbáltak védekezni, hogy egészségügyi igazolványt adtak a prostituáltaknak, és hetente két alkalommal vizsgálatnak vetették alá õket.  Ha valamilyen betegséget észleltek náluk, azonnal kórházba kellett vonulniuk.

Az elsõ világháborúban, a frontokon is alakítottak ki bordélyházakat, ahol különválasztották egymástól a katonák és a magas rangú tisztek részlegét. A bordélyházba való belépés elõtt megvizsgálták a katonákat, és azt is közölniük kellett, ki melyik örömlány szolgálatait veszi igénybe. Természetesen a tisztekre ezek az elõírások nem vonatkoztak, így egyértelmû, hogy velük teltek meg a kórházak. Az elsõ világháború idején rohamosan terjedt a prostitúció, és gyarapodott a titkos prostituáltak száma is. Sokan az elfogott nõk közül családos asszonyok voltak, de akadt közöttük szolgáló, gyári munkás és kiskorú is. Közel egynegyedük valamilyen nemi betegségben szenvedett. A világháború után, a szegénység, kilátástalanság miatt egyre több középosztálybeli nõ kényszerült arra, hogy áruba bocsássa testét. 
 

forrás: [origo]

A második világháború idején a Wermacht és az SS több száz bordélyházat létesített Európa különbözõ országaiban, és azok a nõk, akik a kényszermunka során valamilyen fertõzést kaptak, vagy haláltáborokban végezték, vagy egyszerûen kivégezték õket. A koncentrációs táborokban is mûködtek bordélyházak. Nagyon sok zsidó nõ kényszerbõl, illetve a túlélés reményében bocsátotta áruba a testét. A világháború után az NDK-ban a nõi és férfi prostitúció a titkosszolgálat és az információszerzés szempontjából játszott fontos szerepet, és nemhogy nem tiltották, de külön oktatással támogatták a "szakmát". A megfigyelt személyek a prostituáltakon keresztül zsarolhatókká váltak. Németországban híres volt az úgynevezett "Rómeó-taktika", amikor is magas beosztású nyugatnémet politikusok titkárnõit csábították el, hogy fõnökükrõl kompromittáló információkkal szolgáljanak.

A kommunista Magyarországon az 1950-es évektõl betiltották a prostitúció intézményét, és hazánk is aláírta a New York-i egyezményt, amely az emberkereskedelem és a prostitúció ellen volt hivatott fellépni. A prostitúció teljes visszaszorítása soha nem valósult meg. Az 1970-es években az idegenforgalom felvirágzásával a prostituáltak száma is egyre nõtt. A rendszerváltás idejére pedig virágzó üzletággá vált. A drog- és fegyverkereskedelem, a munkanélküliség mind hozzájárultak a prostitúció elterjedéséhez. A New York-i egyezmény nem jelentett többé megoldást a prostitúció problémájára, így az 1980-as években létrejöttek az úgynevezett "masszázsszalonok", ahol köztudottan üzletszerû kéjelgés folyt. Idõközben különbözõ rendelkezések hatására a prostitúció kiszorult a települések perifériájára, az útszélekre és parkolókba. A prostitúciót csak akkor büntetik, ha azt védett területeken - iskolák, templomok, közintézmények közelében - gyakorolják.

A szexuális forradalom és a felvilágosult, szexközpontú társadalmi szemlélet hatására a prostitúció mára nem számít tabunak, és társadalmilag megtûrt intézménnyé vált. Magyarországon a hatályos törvények szerint - bizonyos megszorításokkal - legális tevékenységnek számít. A prostitúcióra vonatkozó szabályozás a New York-i egyezmény, a büntetõ törvénykönyv idevágó paragrafusai (üzletszerû kéjelgés, kitartottság, kerítés, emberkereskedelem...), a "maffia-törvény" (1999. évi LXXV. törvény), szabálysértési rendelkezések és a prostituáltak részére kiadandó orvosi igazolásról szóló 41/1999. (IX. 8.) bárcarendeletben található.


[origo]